A kis gömböc

Volt egyszer a világon, még az Óperenciás-tengeren is túl, egy szegény ember meg egy szegény asszony. Volt nekik három lányuk meg egy kis malacuk. Mikor a malacot már jól meghizlalták, vagy ahogy mondták, annyira, hogy kétujjnyi zsír volt a hátán, megölték. A húsát felrakták a füstre, a gömböcöt pedig felkötötték a padláson a legelső gerendára, a szelemenre. Ötőjüknek csak annyi volt a kis malac húsa, mint egy eperszem. Már az orja, nyúlja, feje mind elfogyott. Egyszer a szegény asszony ráéhezett a gömböcre, azt mondja hát a legöregebb lányának:

- Eredj csak fel, lányom, a padlásra, akaszd le a szelemen gerendáról azt a kis gömböcöt, főzzük meg.

Felmegy hát a lány a padlásra; amint a szelemenről le akarja vágni a gömböcöt, csak azt mondja az neki:

- Hamm, mindjárt bekaplak - S nem tréfált, hanem igazán bekapta.

Lesték, várták odalenn a lányt a gömböccel, hogy jön-e végre. De biza nem haladt. Azt mondja hát az asszony a középső lányának:

- Eredj csak fel, lányom, a nénéd után, mondjad neki, hogy hozza azt a kis gömböcöt.

Felmegy hát a másik lány is, szétnéz a padláson, de nem látja sehol nénjét. Azzal odamegy a kémény mellé, s le akarja vágni a kis gömböcöt, de az azt mondja neki:

- Már a nénéd lenyeltem, hamm, téged is bekaplak!

Azzal szépen bekapta.

Odalenn csak lesi, csak várja a szegény asszony a lányokat. Mikor aztán megsokallta a várakozást, azt mondja a legkisebb lányának:

- Eredj csak fel, lányom, hidd le már a nénéidet; azok az isten nélkül valók bizonyosan az aszalt meggyet szemelgetik.

Amint felmegy a kislány a padlásra, azt mondja neki a kis gömböc:

- Már két nénéd elnyeltem, hamm, téged is bekaplak!

S bekapta azt is.

Az asszony már nem tudta mire vélni, hogy hol maradnak azok a lányok oly soká. Felment hát a nyújtófával, hogy majd lehívja őket, de úgy, hogy nem köszönik meg, mert elhányja a hátukon a bőrt. Amint felment, azt mondja neki a kis gömböc:

- Három lányod már bekaptam, hamm, téged is bekaplak!

Azzal úgy bekapta, hogy még a kisujja se látszott ki.

Aztán a gazda, a szegény ember is, mikor már elunta várni a lányait meg a feleségét, felment a padlásra. Amint odamegy a kémény mellé; azt mondja neki a kis gömböc:

- Három lányod, feleséged már bekaptam, hamm, téged is bekaplak!

És nem teketóriázott sokat, hanem ízibe bekapta; de a rossz kócmadzag már nem bírt meg öt embert, hanem elszakadt, a kis gömböc pedig leesett; azután, hogy feltápászkodott, elkezdett gurulni, s gurult, gurult a garádicson a földre.

Amint a kiskapu

n kigurult, kinn az utcán előtalált egy csoport kaszáló embert, s azt az egész csoportot is mind egy szálig bekapta.

Azzal gurult, gurult tovább. Az országúton előtalált egy regemen katonát. Azokat is minden bagázsitól együtt bekapta. Megint gurult tovább. Nem messzire onnan, az árokparton egy kis kanászgyerek legel tette a csürhét. A disznók szerteszéjjel cserkésztek, a kis kanászgyerek pedig ott ült az árokparton, s a bécsi bicskájával kenyeret, szalonnát evett. Odamegy a kis gömböc a kis kanászgyerekhez is, s azt mondja neki:

- Már három lányt apjostól-anyjostól, meg egy csoport kaszás ember egy regement katonával együtt bekaptam, hamm, téged is bekaplak!

Hanem amint be akarta kapni, a bécsi bicska megakadt a kis gömböc szájában, az aztán kihasította. Csak úgy özönlött ki belőle a sok katonaság meg a sok ember. Azután ment mindenki a maga dolgára; a kis gömböcöt pedig otthagyták az árokparton kirepedve.

Ha a kis gömböcöt a kis kanász bécsi bicskája ki nem hasította volna, az én kis mesém is tovább tartott volna!

 

 

Csukás  István:

                      Sün  Balázs

 

 

 

 

 

 

Lázár  Ervin:
     Állatmese

 

 Éppen mély álomból ébredtem. Tudjátok, amikor az ember olyan kótyagos, azt se tudja, hogy reggel-e, este-e, Alsóküsmödön van-e, vagy Szekeres-bogáncson. A világ már kezd összeállni a szemem előtt, bokrok, füvek, fák, az ég átdereng a levélrengetegen... de mi az a vörös ott. Hú, milyen vörös, és benne két égőzöld csillag. De hát akkor én Alsóküsmödön vagyok, és reggel van, és ez a vörös nem más, mint a zöld szemű rém, a rémszemű róka. Na, minden izmom megfeszül, már ugranék is, hogy fussak, mint a szélvész, de akkor alázatosan, behízelgő hangon megszólal a róka. - Felséges úr, bocsáss meg a zavarásért, de senki más, csak te segíthetsz rajtam. Azért óvatosan hátrálok egy centit. Kettőt. Mi az, hogy felséges úr? A vörösséges meg folytatja. - A te félelmetes fogsorodtól retteg minden állat, neked csak egy intésedbe kerül, hogy megszűnjék a mostani fejetlenség az erdőn. Még hogy félelmetes fogsor? Miféle félelmetes fogsor? Azért egy kicsit összecsikorítom a fogam. Ki tudja? Igaz is, rendesen csikordul. - De nem is kell felvillantanod a fogadat - folytatja a róka -, elég csak megrázintani hatalmas és királyi sörényedet, máris behúzott farokkal menekül valamennyi rendetlenkedő. Királyi sörény? Hogyhogy királyi sörény? Hátrabandzsítok a nyakam felé, de hiába, ki láthatja a saját háta közepét? Azért, figyeled, mintha valami súlyos lengene a nyakam körül. Aha. Lehet, hogy sörény... De hiszen akkor én... Lehetséges? - Sőt - folytatja a róka -, ha méltóságodon alulinak tartod sörényed megrázintását, felséges bojtos farkad egyetlen mozdulata is elegendő.Az ám, a bojtos farkam! Na, meg is suhintom. Most suhant vagy nem suhant? Apró mocorgást érzek ott hátul. Lehet, hogy ez a suhanás? Mindenesetre nem akárki vagyok, az egyszer biztos. De hogyhogy eddig... - A füledbe súgnám a panaszomat - mondja a róka -, mert hangosan nem merem elmondani, de nagyon félek a karmaidtól. Ha megígéred, hogy nem bántasz, közelebb merek menni hozzád. - Nem bántlak - mondom, és megköszörülöm közben a torkom, mert a hangom azért egy kicsit vékonylom, és még egyszer mondom, megfeszített torokkal, öblögetve, de bizony így sem valami félelmetes, a vörösség meg már jön, közeledik, egy gyors pillantást azért vetek a félelmetes karmaimra, hadd lássalak, te félelmetes karom, a róka meg már tátja a száját, talán súgni akar, vagy valami mást... De hát ez nyúlkarom... Fölordítok. - Nyúl vagyok! Nyúl vagyok! És máris futok, mint a nyúl. A róka fogsora összekattan, de csak a semmit harapja. Futok, a lábam sem éri a földet. A nagy vörösség egy darabig liheg utánam, de csinálok néhány váratlan kanyart, és lemarad, mint a borravaló. Még hogy sörény, karom, bojtos farok, félelmetes fogsor!? Ó, te balgatag, te félküllős, te lüttyő, te dinnye! Most aztán majdnem megettek.

 

 

A só
(Magyar népmese)

 

 

 -Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három lányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy–egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdte a legidősebbiken: – Felelj nekem, édes lányom: hogy szeretsz engem? – Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány. – Hát te, édes lányom? – kérdezte a középsőt. – Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt. – No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez –, mondjad: hogy szeretsz? – Úgy, édesapám, mint az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony. – Mit beszélsz, te haszontalan – förmedt rá a király –, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz! Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót, nem volt kegyelem, világgá kellett mennie. Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki–kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, mogyorót s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában. Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volna, arra vetődött a szomszéd királyfi, s megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok között.De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába. Utána megy a királyfi, s beszól: – Ki van itt? A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi: – Hé, ki van itt? Ember–e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki; ha ördög: menjen a pokol fenekére! A királykisasszony most se mert szólni. Harmadszor is kérdi a királyfi: – Hé, ki van itt? Szóljon, ember–e vagy ördög, mert mindjárt lövök! De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva–szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás között mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette aranyos–gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, vendégeket hívtak, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát. Telt–múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király: – No, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot. – Lelkem uram – mondta a királyné –, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem, mint az emberek a sót.– Jól van – mondta a király –, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul édesapád szíve. Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ott már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomnál finomabb ételeket; de hogy a szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek–süssenek, s abba sót ne tegyenek. No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király, ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóba főttben, a főtt marhahúsban majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye. De már ezt nem állhatta meg szó nélkül az öreg király: – Hallod–e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt–főz? – Sóval süt–főz az máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe. – No, öcsém, ezt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem? – Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belép a királyné, az öreg király legkisebbik leánya. Hej, istenem, megörült az öreg király, mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország–világ kerestette mindenfelé. Bezzeg hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

 

 

Bátor kiskakas
      (Bolgár mese)

 

Pesó apó kis szamarán hazafelé tartott a vásárból. Zötykölődött a nyeregben, és dúdolgatott valamit. Amint a falu szélén folyó patak fahídjához értek, ösztökélni kezdte a szamarat: - Gyorsabban, gyorsabban! - És rákiáltott: - Gyerünk, Markó! Szaporábbra fogta a lépteit Pesó apó szamara, de mire átporoszkált a hídon, a bal hátsó lába patkója beakadt egy hasadékba, és leesett. Úgy villogott a híd deszkáján, mint egy ezüst félhold. A cár nyári palotája felől éppen arra tartott egy aranyozott hintó. Két fekete ló húzta, homlokukon piros csillag, farkuk a földet söpörte. "A cár hintaja közeledik" - mondta magában az öregember, és leterelte a szamarát az útról. Lovasok száguldottak el mellette. Szikrázott a föld a lovak patái alatt. Az öregember hosszan bámult a lovasok után, akik a hintót kísérték. Hanem egyszer csak, ha hiszitek, ha nem, az aranyozott hintó megállt a híd kellős közepén. Kinyílt az ajtaja, egy koronás fej hajolt ki rajta, és valamit parancsolt a legközelebbi lovasnak. Az leugrott a lováról, lehajolt, felvett valamit a földről, és odaadta a kinyúló kéznek. Kisvártatva a hintó is, a lovasok is elporzottak a kanyarban, és eltűntek az öregember szeme elől. - Ugyan mit találhattak a hídon? - dünnyögte csodálkozva Pesó apó, és megcsapkodta a szamarát, de az bizony csak sántikálva baktatott. Pesó apó lekászálódott a nyeregből, megvizsgálta a szamár lábát, és amikor látta, hogy az egyik patkó hiányzik, megcsóválta a fejét, és szomorúan vezette Markót hazafelé. Kunyhója apróudvarába érve kivette az inge elejéből a zsebkendőbe kötött aprópénzt, megszámolta, látta, hogy nem futja egy új szamárpatkóra, és keservesen felsóhajtott: - No, most aztán mihez kezdek ezzel a lesántult Markóval?Pesó apónak volt egy sárga csizmás, borzas farkú, bátor kiskakasa. Hát az csak odaállt a gazdája elé, és így szólt: - Miért sóhajtozol, Pesó apó? Fel a fejjel! Én láttam, ki vitte el a mi Markónk patkóját. Ne legyen Kukorék a nevem, ha vissza nem hozom! A kevély kiskakas elindult a cár udvarába. Ment, mendegélt, míg egy folyóhoz nem ért, amelyen sem gázló, sem híd nem volt. Megállt a parton, s gondolkodott erősen, hogyan keljen át. Gondolkodott, töprenkedett, végül így szólt: - Ejnye, no, hát mit tétovázom én itt? Azzal nekiveselkedett a borzas farkú kiskakas, kinyújtotta a nyakát, kitátotta a csőrét, és inni kezdett. Kiitta az egész folyót, és szépen átsétált a túlsó partra. Tovább folytatta az útját. Egy sűrű, sötét erdőbe ért. Egyszer csak egy oroszlán termett előtte, és csúnyán rávicsorgott. - Hé, te két lábon járó csodabogár, ki engedte meg, hogy belépj az én erdőmbe? Fordulj vissza, mert különben bekaplak! - Szeretném én azt látni! - hetvenkedett a kiskakas. - Tágulj innen az utamból! Az oroszlán kitátotta a száját. - Ejnye, mordizomadta! - fortyant fel a kiskakas. - Nem hordod el magad tüstént? Azzal kinyújtotta a nyakát, belevágta a csőrét az oroszlánba, s egy szempillantás alatt lenyelte. Késő este ért a borzas farkú kiskakas a cár udvarába. Átröpült a kerten, s egy faágra telepedett éppen a cár hálószobájának nyitott ablaka alá. A cár feje mellett egy üvegasztalkán ott villogott Pesó apó szamarának patkója. - Kukurikúúú! - rikkantotta a kiskakas, és meglebbentette a szárnyát. A cár összerezzent és kimeresztette a szemét. - Ki háborgatja felséges álmomat? - mordult fel dühösen. - Én! - felelte a kiskakas. - Mit akarsz?- A patkót! - Nem adom! Ez hozza meg a szerencsémet! - felelte a cár, fölkapta a patkót az asztalkáról, és a kebelébe rejtette. Akkor a kiskakas még nagyobbat kukorékolt. - Meddig akarsz itt kukorékolni? - kérdezte a cár. - Egész éjjel nem hagylak aludni, ha vissza nem adod a patkót! - Úgy? - mordult rá fenyegetően a cár, és háromszor összeütötte a tenyerét. Abban a szempillantásban berontott a szobájába kilenc udvaronc, és térdre borultak. - Mit parancsolsz, felséges urunk? - Először is: fűtsetek be a nagy kemencébe, ahol az egész hadseregem kenyerét sütik. Másodszor azt parancsolom, hogy fogjátok meg ezt a kiskakast, és vessétek a tüzes kemencébe. Amint parancsolta a cár, az udvaroncok úgy is cselekedtek. Begyújtottak a nagy kemencébe, s amikor már térdig ért a parázs, belevetették Pesó apó kiskakasát. A kiskakas azonban nem ijedt meg; amint a parázsra lépett, eltátotta a csőrét, és így szólt: Folyó vize, gyere ki, oltsd a tüzet ideki! Pusztuljon a parazsa, meg ne égjen Pesó apó kakasa! Alighogy ezt kimondta, az egész folyó kicsobogott a torkán, és elöntötte a kemencét. Mind eloltotta a parazsat. Másnap reggel épen, egészségesen ugrott ki a kiskakas a kemencéből. Egész nap a kertben sétafikált, a dúló-fúló cár ablaka alatt. Este meg, alighogy őfelsége elaludt, megint nagyot kukorékolt. - Mi az már megint? - pattant fel a cár. - No, megállj, móresre tanítalak én téged! Azzal megparancsolta az udvaroncainak, hogy vessék a kiskakast a vadállatok ketrecébe, amely tele volt éhes farkasokkal és vérszomjas rókákkal. Nosza, be is vetették, de a kiskakasnak a szeme sem rebbent. Kinyitotta csőrét és így kiáltott: Oroszlánom gyere ki, sok a róka, éhes farkas ideki! Az oroszlán nyomban kiugrott, s egykettőre megfojtotta a rókákat és farkasokat.A kiskakas meg épen, sértetlenül röppent ki a fenevadak ketrecéből. Harmadnap éjjel megint nagyot kukorékolt a palota nyitott ablaka alatt. A cár végre beadta a derekát, mert látta, hogy senki sem szállhat szembe egy ilyen bátor kiskakassal. Elővette a patkót a kebeléből, a kiskakas nyakába akasztotta és ráförmedt: - Itt a patkód! Pusztulj a szemem elől! A kiskakas hazaindult a falujába, hogy megörvendeztesse a búnak ereszkedett Pesó apót, az oroszlán meg visszatért az erdőbe.

 

 

 

 

Szász  Imre:
A csavargó csillag

 

 

 A kis csillag először körülnézett, hogy nem látja-e senki. Egész kicsi csillag volt, még nem is kapott helyet az égen, igazán nem tartotta szemmel más, csak a csillagok legfőbb bírája, a nap. De most a nap sem tartotta szemmel, hiába, ő sem tud mindenre figyelni. No meg világos nappal volt, s olyankor a csillagok alig-alig látszanak. Nemrég még esett, s a kis csillag most sóváran nézte a szivárványt. Aztán meg egyszer körülnézett, hogy nem látja-e senki, és lecsúszott a szivárványon. Még csak nem is a közepén, a sárga sávon csúszott, hanem a tetején, a piroson. Egyre gyorsabban csúszott, egyre gyorsabban, és sietnie is kellett, mert a szivárvány már vékonyodni kezdett, és félős volt, hogy egyszerre eloszlik. Így érkezett le a földre. A szivárvány lába éppen egy mocsárba ért, oda csúszott bele a kis csillag. Úszni ugyan nem tudott - a csillagok általában nem tudnak úszni -, de szerencsére a víz nem volt mély. Kikapaszkodott a partra, és szedegette le magáról a hínárt meg az iszapot. Egyszerre észrevette, hogy a fűből nézi egy béka. - Megfázom - mondta. - Én leszek a beteg csillag. - Furcsa - felelte a béka. - Én sose fázom meg a vízben. De menj, kérdezd meg a kígyót. Róla azt tartják, hogy ért a gyógyításhoz, de én nem hiszem. - Nem tudom, hol a kígyó. Kérlek, vezess oda hozzá. - Majd bolond leszek! - mondta a béka bosszúsan. - Ne csúfolódj velem - és beleugrott a vízbe. A kis csillag csodálkozva nézett utána. "Mi baja lehet? - tűnődött. - Először egész kedves állatnak látszott." Lassan elindult a fűben. A fű nedves volt, a kis csillag szaporán kapkodta ágait, és úgy érezte, mindjárt fájni fog a feje. De nem fájt. A fűzbokorból egyszer csakelőbukkant egy tapsifüles állat. - Te vagy a kígyó? - kérdezte a csillag. - Hát nem látod, hogy nem én vagyok a kígyó? - mondta méltatlankodva. - Nem látom. - Én nyúl vagyok. - Mondd meg, hol találom a kígyót. A nyúl dühös lett: - Kérdezd meg a gólyától. A kígyókkal ő foglalkozik. - És milyen a gólya? - Hosszú lábú, és nagyon okos. Azzal a nyúl el is tűnt, s a kis csillag továbbindult. A nagy madarat a sás mellett már messziről meglátta. "Hu - gondolta -, hosszú lába van, de nem látszik nagyon okosnak!" Azért megszólította: - Kedves gólya, hol találom a kígyót? A gólya fél szemmel a fűbe sandított. - Azt én is szeretném tudni. Te is kígyót eszel? - Nem - tiltakozott a kis csillag rémülten. - Én fényt eszem. De beleestem a mocsárba, és attól félek, megbetegszem. A kígyó állítólag tud gyógyítani. A gólya megnézte: - Egészséges csillagnak látszol, és a kígyó nem tud gyógyítani. De menj a rokonaidhoz, a tengeri csillagokhoz. Azok majd vigyáznak rád. Mit keres egy ilyen kis csillag egyedül a földön? Csőrével mutatta, hogy merre kell mennie. A kis csillag elindult. Éjjel-nappal ment, erdőkön, hegyeken, mezőkön át, és sokszor sírdogált, mert félt egyedül. De nappal mindig elbújt a bokrok közé, hogy a nap meg ne lássa, és meg ne büntesse.Egy bokorban talált rá a katonatiszt, aki lovon arra jött. Leszállt a lóról, és azt mondta: - Micsoda csillag! Kitűzöm. Ilyen kitüntetése nincs a tábornoknak se. Én leszek most már a tábornok. A csillag égette az ujját, de azért kitűzte. És egyszerre úgy érezte, mintha kardot döftek volna a szívébe, mert igazi csillagot csak a jók és bátrak viselhetnek, ez a tiszt pedig se jó, se bátor nem volt. Fájt, égette a csillag, de nem akarta levenni. Végül aztán mégsem állta tovább, letépte a melléről, és a porba hajította. Ott találta meg a színésznő, mikor arra jött kocsiján. - Csillag! Aranycsillag! Kitűzöm a hajamba, és én leszek a legszebb és legnagyobb színésznő! Neki is perzselte az ujját, de azért tükörrel a kezében feltűzte. Abban a szempillantásban leégett az összes haja, mert a színésznő bátor volt ugyan, de nem volt jó. A kis csillag leesett a földre. "Furcsa dolgok - gondolta. - Lehet, hogy mégsem vagyok beteg. Egyszerűen csak csillag vagyok." Vándorolt tovább. éppen egy nagy város széléhez ért, mikor találkozott a tolvajjal. A tolvaj bátor volt, és jó is lett volna, ha nem lopott volna. - De szép csillag! - mondta. - Jó volna nekem. De nem tudom, az enyém lehet-e, hiszen nem loptam, hanem találtam. Ámbár - és vállat vont - ha az ember talál valamit, és nem adja vissza a tulajdonosának, az annyi, mintha lopná. Azzal felvette a csillagot. De a csillag tüzes volt, megégette a kezét, s a tolvaj ujjai úgy elmerevedtek, hogy többé nem tudott lopni. Kénytelen volt rendes munkát vállalni, és beállt egy fatelepre éjjeliőrnek. A kis csillag pedig csak ment tovább. Most már egyre jobban félt, és egyre inkább szeretett volna hazamenni az égboltra. Fáradt is volt, s imitt-amott be is piszkolódott. Éppen egy sötét erdőn át vándorolt éjjel, mikor valaki rászólt a magasból: - Hát te mit keresel itt, kis csillag? - A bagoly volt, az éjszaka vándora. - Te ismersz engem? - kérdezte a kis csillag örvendezve. - Persze hogy ismerlek. Eleget láttalak odafönn. Csak azt nem tudom, mit keresel itt. Mindenkinek megvan a maga helye. Nekem például eszembe sem jut, hogy felmenjek az égre csillagnak. A bagoly szeretett bölcselkedni, de a kis csillagot ez nem érdekelte. - Rokonaimat, a tengeri csillagokat keresem - mondta. - Nem tudod, hol találom meg őket? - A tengerhez hamar odaérsz, de a tengeri csillagról nem tudok semmit. A kis csillag másnap éjjel csakugyan odaért a tengerhez. A nagy víz telides-teli volt a fenti csillagok tükörképével. - Ó - mondta boldogan a kis csillag -, ti vagytok az én rokonaim! - Nem - felelték a tükörképek -, mi csak a testvéreid képe vagyunk a vízen. Mi vagyunk a csillagok árnyéka. - És a tengeri csillagok? - kérdezte a kis csillag elszontyolodva. - A tengeri csillagok - szólt közbe egy kotnyeles repülőhal - lenn élnek a vízben. Majd szólok nekik. Alá is merült, és kisvártatva előbukkant a legöregebb tengeri csillag : puha testű, csillagforma, szúrós állat. - A gólya azt mondta, te vagy a rokonom - fordult feléje a kis csillag. - Tudod, a gólya, az a tudós állat. - A gólya - legyintett egyik ágával a tengeri csillag. - Nem tudós az, csak nagyképű.Annyit beszél és magyaráz, hogy mindenki tudósnak tartja. Minket sose látott, csak hallott rólunk, s azt hitte, hogy a tükörképek a tengeri csillagok. Ide figyelj, kis csillag, nem mindenki rokonod, aki hasonlít hozzád. Nem vagyunk rokonaid sem mi, sem a hópelyhek, se a csillagvirág. A te rokonaid odafönn vannak. - És hogy jutok oda? - kérdezte a kis csillag pityeregve. - Nagyon egyszerű - mondta a tengeri csillag. - Ahogy lejöttél. - A szivárványon? Hol a szivárvány? - Ott - mutatott egy sziklán túl a tengeri csillag. - A tengeren mindig van valahol szivárvány. A szivárvány csakugyan ott emelkedett a magasba. - Köszönöm - mondta a kis csillag, és elindult fel a szivárványon. De most már alul, a zöld csíkon ment, hogy vissza ne csússzon véletlenül.

 

 

 

Csizmás Kandúr
(Grimm-testvérek)

 

 

 Volt egyszer egy szegény legény, volt neki egy macskája, macskán kívül volt még néki egy pár roggyant csizmája. Szólt a macska: Kedves gazdám, add a csizmát, elmegyek! Megkérem a király lányát, hogy boldogok legyetek! Elindult a Csizmás Kandúr, mától kezdve így hívták. Lát az úton, az út mellett legelésző sok birkát. Szól a kandúr: Hé, te pásztor! Bárki kérdez, hogy kié, mondd hangosan, ha jót akarsz, hogy a Csizmás Kandúré! Ment tovább a Csizmás Kandúr, látta, ott egy halastó. Benne állt egy öreg halász, kosarastól, hálóstól. Szól a kandúr: Hé, te halász! Bárki kérdez, hogy kié,mondd hangosan, ha jót akarsz, hogy a Csizmás Kandúré! Ment tovább a Csizmás Kandúr, sarkantyúsan, peckesen, és a szeme megakadt egy aranyszőrű ménesen. Szól a Kandúr: Hé, te csikós! Bárki kérdez, hogy kié, mondd hangosan, ha jót akarsz, hogy a Csizmás Kandúré! Ment tovább a Csizmás Kandúr, megkereste a királyt. Földig hajolt, ahogy illik, s érces hangon így kiált: Gazdám küldött, jó királyom, hallotta, hogy lányod szép! Éppen ezért énáltalam most megkéri a kezét! Nagyot néz az öreg király: aztán gazdag a gazdád? Tudhatod jól, a királylányt mindenkihez nem adják! Szól a kandúr: Jó királyom, üljünk be a hintóba, majd hiszel a két szemednek, ha nem hiszel a szóba. Be is ültek, s láttak sorban birkanyájat, halastót, ménest! S hogy a király kérdi, pásztor, halász mind így szólt: Neki adhatod a lányod, ez itt mind egy nagy úré, csizmában jár a macskája, vagyis Csizmás Kandúré!

 

 

 

 

 

Hogyan született az északi fény?
(Észt népmese)

 

 Élt egyszer egy földesúr, aki a leghidegebb téli időben is minden csütörtökön este elment hazulról, s csak hajnalban tért vissza. Az uraság szigorúan megtiltotta, hogy bárki elkísérje útjára. Maga fogta be a lovat, és még a lószerszámot sem mutatta meg senkinek. Az egyik istállófiú azonban elhatározta, hogy kitudja az úr titkát. Egyik csütörtök este belopódzott az istállóba, s behúzódott az egyik sötét sarokba. Nem kellett sokáig várnia. Egyszerre megvilágosodott a nagy istálló, mintha ezer gyertyát gyújtottak volna meg, s belépett az úr. Kihúzta a szánját, amely úgy ragyogott, mintha aranyból lett volna. Míg az úr befogta a lovat, a fiú bebújt a szán alá, és jól megkapaszkodott. Gazdája közben takarót terített a lóra meg a szánra, nehogy a szokatlan fényesség feltűnjön a cselédségnek. Azután az uraság felült a szánra, s nagy sebesen elindultak - egyenesen észak felé. Egyszercsak eltűnt a takaró a szánról meg a lóról, s úgy ragyogott minden, mintha égne. Hirtelen mindenfelől urak és asszonyságok vágtattak elő fénylő fogatokon nagy csengés-bongás közben. Versenyt hajtottak egymással, mintha ezer rubelekbe fogadtak volna. Ekkor vette csak észre a fiú, hogy az úr a felhők fölé vitte, s a felhők nagy, csendes tavakként úsztak alattuk. Kis idő múlva megfogyatkoztak a szánok, s gazdája így szólt a szomszéd úrhoz: - Testvér, ha a többi északi fény hazament, menjünk mi is! - Az úr és a szolga repültek hazafelé a szánon. Másnap azt beszélték az uradalmi emberek, hogy soha életünkben nem látták így villogni az északi fényt, mint a múlt északa. A szolga azonban úgy tett, mint aki semmit nem tud. Nem beszélt senkinek az éjjeli útról. Úgy hírlik, csak az unokájának mesélte el öreg korában, s annak a szájából terjedt el az eset. De mind a mai napig vannak még, akik északi fényként járják az égboltot, s ha télvíz idején azt látod, hogy nagyon villog az északi fény, akkor szánverseny zajlik az égben.

 

 

 

 

A fehér nyuszi

 

 A Feketenyulak országában, Kormosfalván élt Réparágó a feleségével, Káposztaropogtatóval. Két gyermekük volt már, Ferdefül és Bojtosfarok, amikor újra kis nyuszijuk született, akit Selymesnek neveztek el. - Nézzétek! Ilyet még nem láttatok! Hófehér a bundája! - csodálkoztak, amikor először meglátták a kicsit. Hamar híre ment, hogy milyen furcsaság történt. Sokan kíváncsian szaladtak megnézni őt. - Ó, de aranyos, milyen szép! - ámuldoztak néhányan. - Ha ránézünk, még a hideg is kiráz bennünket! - fintorogtak mások. A családon belül is megoszlottak a vélemények. Apja, Réparágó büszke volt rá, és örült Selymesnek. - Semmi baj, hogy ilyennek születtél, én akkor is szépnek talállak – mondta, és gyengéden simogatta újszülött gyermekét. Anyja, Káposztaropogtató szégyellte magát, hogy ilyen kis nyuszija született. Sírt, sírt, egyre csak sírt. - Rá sem bírok nézni! – dünnyögte. - Add nekünk oda, majd mi felneveljük! - kérték Hipp-hoppék, akik a harmadik szomszédban laktak, és sajnos évek óta nem született gyermekük. Káposztaropogtató észbe kapott, hogy igazságtalanul viselkedett. Abbahagyta a sírást, és ellenszenvét legyőzve felvette Selymesta karjába. Arra gondolt, hogy rossz anyának tartanák a többiek, ha odaadná kicsinyét. Ferdefül - anyjához hasonlóan - haragudott testvérére. Bojtosfarok pedig úgy, mint apja, első látásra megkedvelte őt. Selymes nőtt növekedett, és lassan világossá vált számára, hogy az ő élete teljesen más, mint a többieké. Valójában tetszett neki fehér bundája, de azért haragudott is rá, mert sok gondja volt miatta. Irigyelte társait, hogy ők nyugodtan élhetnek, senki sem csúfolja őket. Amerre járt, gyakran gúnyolták. - Itt jön a tejfölös nyúl! - Nézd, hűtőszekrényben napozott! - Hahaha! Ez olyan fehér, mint egy kórház! Az ilyen megjegyzések annyira fájtak neki, mintha kést szúrtak volna a szívébe. - Arra vágyom, hogy én is olyan fekete lehessek, mint bárki más - panaszkodott apjának. - Ne törődj vele, ki mit mond, nagyon szép nyuszi vagy. Tudod, vannak, akik irigykednek rád, mert különlegesek szeretnének lenni - vigasztalta Réparágó. - Nem az számít, kinek milyen a külseje, hanem az, hogy van- e szeretet a szívében. Selymes ilyenkor mindig megnyugodott egy kicsit. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy minden gondja megoldódna, ha titokban befestené a bundáját feketére. Eljött a húsvét. Az öreg nyulak kikeverték a tojásfestékeket. Selymesbeosont a raktárba, és belemászott a fekete festékes vödörbe. Korom sötét lett a szőre. Oda állt a tükör elé, és alig ismert magára. Boldogság járta át a szívét. - Végre én is olyan vagyok, mint a többiek! - mosolygott vidáman. Kiment az utcára, és kíváncsian várta, mi fog történni. Mindenki ment a maga útján, senki sem tett megjegyzést rá, ismerősei elmentek mellette. Eleinte nagyon örült, hogy nyugodtan sétálhat, ugyanolyan, mint a többi fekete nyúl, de aztán olyan érzés fogta el, mintha valamilyen ismeretlen bőrébe bújt volna. Megborzongott. Hiszen, ez a megszokott kellemetlenségeknél is sokkal rosszabb. - Ki vagyok én most valójában? - kérdezte magától. - Most minden olyan más. Hamarosan rájött, hogy legjobb lesz, ha gyorsan lemossa a festéket. Elszaladt a patakhoz, és sokáig vesződött, míg újra hófehér lett a bundája. Megkönnyebbülve sóhajtott, amikor megszabadult a fekete színtől. - Így a jó! Újra olyan vagyok, mint voltam. Selymes, soha többé nem vágyott arra, hogy másmilyen legyen, mint amilyennek született.

 

A férj, az asszony és a munka
(Szerb népmese)

 

 

 Élt egyszer egy faluban egy parasztember meg egy parasztasszony. Eképp éldegéltek: az ember a mezőn dolgozott, az asszony meg a ház körül szorgoskodott. Az ember mindennap, rögtön virradat után befogta az ökröket, és kiment a mezőre szántani, az asszony meg otthon maradt dolgozni, és mindig kivitte az ebédet a szántóföldre a férjének. Ám erre a férj mindig csak fintorgott. Azt gondolta, hogy az asszonynak semmi dolga nincsen, csak otthon henyél naphosszat. Egyszer aztán azt mondta az ember a feleségének: - Hé, te asszony! Csak otthon fekszel meg lustálkodsz egész nap, és nem csinálsz semmi hasznosat! Én az asszonyi munkát egy óra alatt megcsinálnám. Mi meg, szegény férfiemberek, naphosszat perzselődünk a hőségben. Az asszony csak mosolygott ezen, aztán azt mondta a férjének: - Idehallgass, te bolond ember! A mi munkánk százszor nehezebb, mint a tietek, annyi dolgunk van, hogy azt el se tudnátok sorolni! Erre az ember nem tudott mit felelni, csak megint elpanaszolta, hogy milyen sokat dolgoznak a férfiak, míg az asszonyok semmit. Erre azt mondta neki az asszony: - Hát jó! Holnap én fogom be az ökröket, én megyek el szántani, te meg az én munkámat végzed el. Az ember percig sem habozott, rögtön rávágta, hogy rendben van, tegyenek mindent úgy, ahogy a felesége mondta. Másnap az asszony befogta az ökröket, és sorolni kezdte a férjének, mit kell majd csinálnia. - Te most itthon maradsz, és ügyelsz arra, hogy mindent elvégezz. Figyelsz a csirkékre, nehogy ellopják őket; megfejed a teheneket, de vigyázol, nehogy fejés előtt megigyák a tejet a kisborjak. Kenyeret sütsz, kiköpülöd a tejet, megfőzöd az ebédet, aztán elhozod nekem a szántóra. Az asszony kihajtotta az ökröket a mezőre, de rájött: valamiről megfeledkezett, ezért hazament, és így szólt a férjéhez: - El is felejtettem: a padláson van egy csupor méreg; vigyázz, nehogy tévedésből megkóstold, mert akkor rögtön meghalsz. - Még csak az kéne! - felelte erre a férj. - Ne félj semmit, majd mindent szépen megcsinálok, te meg ügyelj arra, hogy minél több földet tudjál felszántani. Ekkor az asszony visszament az ökrökkel a szántóra, az ember meg otthon maradt. Amint az asszony elment hazulról, az ember gyorsan nekifogott a munkának. Először felseperte a lakást, aztán begyújtott a kályhába. Megnézte a tyúkot meg a csirkéket, mert emlékezett rá, mit mondott neki az asszony, mire kell ügyelnie. Kicsit gondolkodott, hogyan tudna a legjobban vigyázni rájuk, végül arra jutott: hoz egy zsineget, és az összes csirkét hozzákötözi a kotlós lábához, nehogy valaki ellopja őket. Aztán megfejte a teheneket, visszament a házba, és feltűrte az ingujját, hogy kenyeret dagasszon. Elkezdte szórni a lisztet, de közben rájött, hogy dagasztás előtt elfelejtette kiköpülni a tejet, pedig így is jó sok idő eltelt már. Aztán eszébe jutott, mit kellene tennie, és azt mondta: - Hej, a nemjóját! Hozzákötöm én a hátamhoz a köpülőfát, és amíg szórom a lisztet, lassan a tej is megköpülődik, így egyszerre két dologgal végezhetek. Így is tett az ember: hozzákötötte a hátához a köpülőfát, aztán elkezdte szórni a lisztet. És ahogy szórta, közben lassan a tejet is köpülte a hátával. Ám mialatt a kenyeret dagasztotta, teljesen megfeledkezett a tejről. Amikor neki akart kezdeni a kenyérsütésnek, lehajolt, hogy rakjon még egy kis fát a kemencébe, a tej meg a feje fölött ráömlött a tűzre, és eloltotta. Az ember erre igencsak feldühödött, ezért inkább elindult a ház elé, hogy megnézze a csirkéket. Ám alighogy kilépett az ajtón, egy hatalmas madár szállt alá az égből, megragadta a karmaival a kotlóst, és elröpült vele. És mivel a csibék hozzá voltakkötözve, egyúttal azokat is magával vitte. Az ember erre még jobban felmérgesedett, aztán bement a karámba, hogy megint megnézze a teheneket. Látta ám, hogy a borjak mind ott vannak a tehenek körül, és már lelkesen szopnak is - az ember elfelejtette rájuk zárni az ajtót, azok meg kiszöktek, és az összes tejet kiszopták a tehenek tőgyéből. Az embernek erre már végképp elege lett az életből, elkezdte ököllel ütni a fejét, és így szólt: - Ej, ha már ennyi kárt csináltam, felmegyek én, a mindenségit neki, a padlásra, aztán megmérgezem magam, hogy ne is éljek. Ahogy elgondolta, úgy is csinálta. Felmászott a padlásra, megkereste a csuprot, leült mellé, és nekikezdett, hogy lassan, apránként mindent megegyen, ami benne van. Ahogy ott falatozott, egyszer csak elkezdte forgatni a szemeit - magát nézegette, hogy mikor fog már eldőlni és meghalni. Közben elérkezett az ebéd ideje, így az asszony is hazahajtotta az ökröket. Amint bement a házba, meglátta a hideg kemencében a nyers kenyeret meg a kiömlött tejet. Aztán kiment a karámhoz. Persze akkorra már az összes tejet kiszopták a borjak, a tehenek meg éhesen és szomjasan bégettek. Az asszony erre elindult vissza a házba - látja közben, hogy a kotlósnak meg a csibéknek is nyoma veszett. Belépett az ajtón, és elkezdte szólongatni a férjét. Az ember meg se pisszent - olyannak tűnt, mintha már tényleg meghalt volna. Az asszonynak eszébe jutott: hátha a padláson van, így hát rögtön fel is mászott oda. Amint meglátta az embert, felkiáltott: - Mit csinálsz itt, te sötét gazember! Hogyan voltál képes ennyi bajt csinálni? Erre az ember, aki csak ekkor jött rá, hogy igazából nem is halt meg, odafordult az asszonyhoz, és azt mondta neki: - Asszony! Kiabálj csak velem nyugodtan, mert megérdemlem! Ide hallgass: te is láttad már, mennyi bajt csináltam - felmásztam hát ide a padlásra, hogymegmérgezzem magam! Ha már ennyi kárt tettem, akkor ne is éljek! - Hej, te szegény bolond, aztán ugyan hogy akarod magad mézzel megmérgezni? Elraktam ide egy kis mézet, hogy legyen orvosságnak, te meg felfalod az egészet! Menj, hősöm, aztán csak csináld a saját dolgodat: szántsál, kapálj, meg menjél az erdőbe fát vágni, de nehogy még egyszer belekontárkodj az asszonyi dologba, mert az nem neked való. Az ember csak erre várt. Nagy gyorsan befogta az ökröket, aztán kiment a szántóra - még enni se evett semmit -, és az asszony is hozzálátott a munkához. Az ember soha többé nem beszélt arról, hogy milyen könnyűek az asszonyi munkák, hanem mindig csak azt mondogatta, hogy sokkal nehezebbek azok a férfiak dolgánál.

 

 

 

 

A három kismalac és a farkas
 (Angol népmese)

 

 

 

 

 Volt egyszer három kismalac. Amikor megnőttek, a mamájuk elküldte őket, hogy építsenek maguknak külön házikót. A három kismalac nagy vígan dalolva útnak indult. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki zsúpszalmát cipelt. Az első kismalac megszólította: - Szalmás bácsi, add nekem a szalmádat, hadd építsek belőle házikót! Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a zsúpszalmát, de még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak két kismalac ballagott tovább. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki deszkát cipelt. A második kismalac megszólította: - Deszkás bácsi, add nekem a deszkádat, hadd építsek belőle házikót! Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a deszkát, még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak a harmadik kismalac ballagott tovább. Hamarosan találkozott egy emberrel, az meg téglát cipelt. - Téglás bácsi, add nekem a tégládat, hadd építsek belőle házikót! Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a téglát, még segített is neki fölépíteni a házikót. A három kismalac boldogan élt a három házikóban. De egyszer csak arra tévedt a lompos farkas. Egyenest a szalmaházikó elé állt, és csúnyán kiabált: - Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat! Reszketett a kismalac, de azért hetykén kiáltotta a farkasnak: - Lompos farkas, fekete! Engem ugyan nem kapsz be! A farkas tépte, marcangolta a házikót, de mire szétszedte, a kismalac a hátsó ajtón át elmenekült a deszkaházikóban lakó testvéréhez. A farkas hamarosan a deszkaházikó elé ért.- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat! - Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiabált hetykén a második kismalac, és a testvérével együtt elmenekült a hátsó ajtón a téglaházikóba. A farkas hamarosan odaért, és csúnyán kiabált: - Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat! - Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiáltotta hetykén a harmadik kismalac, és nyugodtan leült a testvérei mellé. A farkas fölmászott a házikó tetejére, s a kéményen át beugrott a szobába. Csakhogy a tűzhelyen hatalmas fazékban lobogott, forrt a víz, és a mérges, lompos farkas a kéményből egyenest a forróvizes fazékba pottyant. A kismalacok meg gyorsan egy nehéz vasfedőt tettek a fazékra, aztán egymásba kapaszkodva táncoltak és énekeltek: - Lompos farkas, fekete, minket ugyan nem kapsz be! A három kismalac azóta is boldogan él, vasárnaponként meglátogatják egymást, és olyankor jókat nevetnek a pórul járt farkason.

 

Hogyan hordta el a bolond a hegyeket?
 (Kínai népmese)

 A Thaing és a Wangwu hegység vagy 700 li átmérőjű és sok ezer láb magas lehet. A hegy északi oldalán lakott egy öreg ember, közel járt már a kilencvenedik évéhez, és mindenki úgy hívta: a Bolond. Mivel a ház bejárata a hegyre nézett, minden alkalommal kerülőt kellett tennie, akár elment hazulról, akár hazament Ezt módfelett kényelmetlennek találta, egy napon hát összehívta családját, hogy megbeszéljék, mit is tehetnének. - Mit szólnátok hozzá, ha elhordanánk a két hegyet? - kérdezte. - Akkor utat nyithatunk délre, a Han folyó partjához. Valamennyien egyetértettek vele, csak a felesége aggodalmaskodott - Annyi erőd sincs, hogy egy dombocskát elhordj ! Hogy tudnád elhordani a két hatalmas hegyet? Aztán meg hová tennétek a kihányt földet és sziklát? - Belehajítjuk a tengerbe - hangzott a válasz. A Bolond a fiával meg az unokájával elkezdte ásni a földet, és kosárba rakva cipelték a tengerhez. Élt a szomszédságukban egy Jing nevű özvegyasszony, meg annak a hétéves fia, ők is elhatározták, segítenek elhordani a hegyeket Hetekbe tellett, míg egyszer-egyszer megjárták az utat. Lakott a Han folyó partján még egy nagyon öreg ember, akit mindenki úgy nevezett: a Bölcs. Látva fáradozásukat, jót kacagott, s megpróbálta lebeszélni őket a munkáról. - Elég legyen az értelmetlen ostobaságból! - kiáltotta. - Hisz öreg vagy és gyenge, nem tudod elhordani picinyke részét sem a hegynek. Hogy tudnád elhordani azt a rengeteg földet meg sziklát? A Bolond hosszan tartó pillantást vetett rá. - Milyen ostoba és együgyű vagy - felelte. - Annyi eszed sincs, mint az özvegy kisfiának. Ha meghalok, itt marad utánam a fiam, aztán meg a fiam fia, és így tovább nemzedékről nemzedékre. Mivel pedig a hegy nem nő, idővel miért ne tudnánk elhordani? A Bölcs erre nem tudott mit mondani.

 

Icinke-picinke
(Magyar mese)

 Volt a világon egy icinke-picinke kis asszony, annak az icinke-picinke asszonynak volt egy icinke-picinke kis tehene, azt az icinke-picinke kis tehenet megfejte egy icinke-picinke kis zsajtárba; abból az icinke-picinke kis zsajtárból azt az icinke-picinke kis tejet beleszűrte egy icinke-picinke kis szűrőn egy icinke-picinke kis fazékba, azt az icinke-picinke kis fazekat rátette egy icinke-picinke kis padra, befedte egy icinke-picinke kis fedővel. Volt annak az icinke-picinke kis asszonynak egy icinke-picinke kis macskája, az az icinke-picinke kis macska odament az icinke-picinke kis fazékhoz, felborította az icinke-picinke kis tejet; ezért nagyon megharagudott az icinke-picinke kis asszony, felkapott egy icinke-picinke kis nyújtófát, úgy megütötte vele azt az icinke-picinke kis macskát, hogy mindjárt megdöglött bele. Ha az icinke-picinke kis macska meg nem döglött volna, talán az én icinke-picinke kis mesém is tovább tartott volna.

 

A komédiás disznó
(Gárdonyi Géza)

 Volt egyszer egy komédiás. Búzás Jánosnak hívták. Ennek a komédiás embernek volt egy disznója, amelyik különféle tudományokhoz értett. Tudott kötélen táncolni, gördülő hordón menni, és azt görgetni maga alatt; meg tudott állani nemcsak a négy lábán, hanem az orrán is, tudott énekelni, táncolni, számolni. Lehet, hogy értett a csillagászathoz is. Ahol Búzás János felállította sátorát, egymást törték az emberek, hogy ezt a tudós disznót megláthassák. Hát egyszer mi történt: elveszett a disznó. Hogyan veszett el, azt ma már se Búzás János nem tudja, sem a disznó. A valóság az, hogy a jeles disznó lefeküdt hűselni a komédiás-szekér mellé; Búzás János uram meg bepálinkázott, s ottfelejtette. A disznó aludt. Arra ballag Galiba Márton gazda és meglátva az alvó jószágot, így szól: -Nini egy disznó! Jó lesz ez nekem. Bizonyosan az Isten küldte ezt a disznót, hogy legyen a télre elég kolbászom. Azzal hazahajtja a disznót. A tudós disznó kedvetlenül engedett a botnak, bánatosan röfögött Búzás János után. De Búzás Jánosnak se híre, se hamva. -Ne ríj coca! -mondotta vigasztalón galiba Márton - olyan fáin moslékot adok neked, hogy a király disznója is megnyalná utána a száját. A tudós disznónak tetszett is e moslék .Még a fenekét is kinyalogatta a dézsának. A saját disznóeszével azt gondolta akkor magában: - Ejnye, de jó ember ez az én új gazdám! Megmutatom neki, hogy érdemes vagyok a jóságára.Azzal felugrott a moslékosdézsa fenekére, és katonásan szalutált. - Uram bocsá! -kiáltott ijedten Galiba Márton- ki hitte volna, hogy már disznó is lehessen obsitos. A tudós disznó látva, hogy milyen hatást keltett a mutatványa, hirtelen az orrára állott. Galiba Márton mégjobban megijedt. - Megbolondult! -kiáltott fel rémülten-megbolondult a disznóm! Lába helyett az orrával akar járni! De még csak most jött a java. A tudós disznó feldöntötte az üres dézsát. Ráugrott, és úgy görgette maga alatt, hogy szédülés volt ránézni. Majd ismét tótágast állt. És a dézsát két hátsó lábán roppant sebességgel táncoltatta. Mikor pedig a dézsa fenn volt a levegőben, hirtelen felugrott és a dézsa fenekét átütötte: átrepült rajta mint a madár. Galiba Márton rémültében hanyatt esett. -Gonosz szerzet ez! -gondolta -disznóbőrben! A disznó azt hitte, Galiba Mártonnak nagy örömére szolgál az ő tudománya. Gondolta, bemutatja neki a legnehezebb disznótudományt: hogyan lehet kétlábon a fakerítés tetején végigsétálni. Galibát a hideg lelte ijedtében. Ezalatt visszajött a hegyen a Búzás kocsija Búzás János kereste a drága tudós disznót. Bizony sírva kereste. Hanem, amint meglátta a léckerítés tetején, nagyot ugrott örömében és futva futott hozzá. Az ölébe ragadta, bizony meg is csókolta. Galiba Márton rámeresztette a szemét Búzásra és azt kérdezte tőle: - Rokona az úrnak? Búzás örömkönnyek között felelte: - Ez a világ legkedvesebb és legokosabb disznója. Ez az egyetlen disznó, amelyik életében használ. De Galiba ma is azt gondolja , hogy az ördöggel volt ügye, s vacog a foga, ha vele álmodik.

 

A kis ködmön
 (Magyar népmese)

 Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú paraszt ember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztűznézni. Mindjárt kínálták őket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskő a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy őérte most itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a káposztáskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a leány úgy annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt. Már odafönt nem győztek várni; leküldte hát az ember a feleségét is: - Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében? tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni. Lement az asszony, látta, hogy ott sír a leánya az ászokon. - Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz? - Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendőbeli állapotomat. - Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a leánya mellé s ő is rákezdte a sírást. Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül. - Ejnye szedte-vedte, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hova vesztek? Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajok akadt? - Hát ti mit sírtok-rítok? mi bajotok esett ilyen hirtelen? - Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk - felelt rá az asszony -, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe. Itt elbeszéltek neki mindent s úgy annyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban. A kérő se győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pincébe. Sose tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sírhatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlük, azok elbeszélték neki. A kérő csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett. - No - azt mondja -, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az Isten is úgy akarja. Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja: - Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval? - Én bizony nagy munkában vagyok. Már félesztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná. - No hát majd felszállítom én - mondja a kérő. Azzal elővett egy vékát; félóra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment vele. - No - gondolta magában -, akadtam már egy bolondra. Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál? De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója; odamegy hozzá, megszólítja: - Jó napot adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend? - Fogadj Isten, atyafi; hát biz én, a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle Isten csudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni. - No majd világossá teszem én - mond a rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta. - No - gondolta magában -, akadtam már második bolondra is. Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kis csirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólítja a legény: - Hát kend, nénémasszony, mit csinál? - Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogyse tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni,hogy mitévő legyek velök? - Én megmondom, nénémasszony, sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket. Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult. No, hála Istennek - gondolta magában -, megtaláltam mind a három bolondot. Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak annyit; hogy lett nekik egy kisfiok, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

Az  Aranypálca

Volt egyszer egy öreg király, s annak három fia. A fiúk megegyeztek, hogy elmennek országot, világot látni, de hárman háromfelé. A legidősebb azt mondta, hogy ő megy napnyugatnak, mert ott aranyfák vannak, s azokról ő aranyleveleket szed. A középső azt mondta, hogy északnak megy, s onnét drágaköveket hoz. A legkisebb azt mondta, hogy őneki nem kell semmiféle kincs, megy a tengerre, hogy ott lásson, halljon s tanuljon.

Hát csakugyan elindult a három fiú háromfelé. A legkisebb tengeren utazott, egy nagy hajón. De már mentek egy esztendeje, még mindig nem értek szárazföldet, az élelmük mind elfogyott, s kis híja volt, hogy éhen haljanak.

Egyszer mégis elértek a tenger túlsó partjára, s egy sziklás helyen kikötöttek. Ott a királyfi kiszállt a hajóból, ment, maga sem tudta merre, s addig ment, mendegélt, míg a szörnyű éhségtől s fáradtságtól leroskadt a sziklára, s elaludt.

Aludt a királyfi egy napot, kettőt, talán többet is, s egyszer csak érezte, hogy valami szép gyöngén simogatja az arcát. Fölnyitotta a szemét, s hát egy olyan szép tündérleány állt előtte, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Kérdezte a leány:

- Hát te, hogy kerültél ide?

Elmondta a királyfi úgy, amint történt.

- No - mondta a tündérleány -, gyere az édesanyámhoz, az talán ad enni neked s az embereidnek is.

Hazamennek, s a tündérkirályné - mert az volt a leány anyja - kivett a ládából egy rózsás keszkenőt, s mondta:

- Tündérkendő, parancsolom, Étel, ital rajtad álljon!

Egyszeriben tele volt a kendő étellel, itallal. Aztán adtak mindenféle enni- és innivalót a királyfinak, hadd vigyen az embereinek is.

Megköszönte szépen a tündérkirályné jóságát, elbúcsúzott tőlük, el különösen a leánytól, s mondta neki lelkes szóval:

- Visszakerülök én még ide, tündér-királykisasszony, velem jössz te akkor.

- Gyere, gyere - válaszolta a tündér-királykisasszony - veled megyek akkor.

S hogy a királyfi el ne felejtse, neki ajándékozta a tündérkendőt. Tovább ment a hajón a királyfi, s addig mentek, míg egy szigethez nem értek. Kiment a szigetre, ott a tündérkendőt leterítette, s mondta:

- Tündérkendő, parancsolom, Étel, ital rajtad álljon!

Volt mindjárt étel, ital bőven, s elkezdett falatozni. Amint ott falatozott, odajött egy öregasszony, s kérte könyörögve, hogy adjon neki egy falást Isten nevében. Mondta a királyfi:

- Csak üljön le, nénémasszony, egyék, igyék, van itt minden hál Istennek.

Leült az öregasszony, eszik a sok mindenféle jóból, s egyszerre csak felállt, s hát nem öregasszony többet, hanem egy szépséges szép tündér. Mondta a királyfinak:

- Köszönd, hogy ennem adtál, királyfi, mert most ez a kendő nem volna a tied. Nesze, olyan jó voltál hozzám, adok neked egy tarka köpönyeget. Ha ezt a köpönyeget megrázintod, ott, ahol a zöld darabja esik le, egy gyönyörű szép kert lesz, ahová a kék darab esik, ott egy nagy tó lesz. Ahová pedig egy fehér darab esik le, ott egy nagy palota lesz. De ha összecsapod a kezedet, s azt mondod:

-"Kert, tó, palota, tűnjetek el, legyetek megint köpönyeg" - a kert is eltűnik, a tó is, a palota is.

Megköszönt a királyfi a szép ajándékot, visszament a hajóra, s mentek tovább. Aztán elértek egy másik szigethez. Arra is kiment a királyfi, ott is leterítette a tündérkendőt, s elkezd falatozni. Amint falatozék, odajött egy öregember, s kérte könyörögve, hogy adjon valamit Isten nevében. Annak is adott a királyfi jó szívvel, ettek, ittak, s vígan voltak.

- No, te királyfi - mondta az öregember -, jó tett helyébe jót várj! Nesze, adok neked egy aranypálcát. Látod-e, a végén van egy ezüstgomb. Ha ezt lecsavarintod, csak parancsolni kell, s annyi huszár sétál ki belőle, s a huszárok után annyi baka, hogy egy országot is elborítanak. Ha meg nincsen szükséged rájuk, csak parancsolnod kell nekik: -" Vissza!" - szépen a pálcába visszamasíroznak.

De már tovább nem is ment a királyfi, innét visszafordult hazafelé. Csak annál a szigetnél állt meg, ahol a tündér-királykisasszony lakott. A tündér-királykisasszonyt a hajóra vette, s úgy vitte haza az édesapja országába.

Haza, csakhogy az ország nem volt többé az apjáé. Mikor éppen a tenger partjához ért a hajó, akkor szaladt arra az öreg király, s odakiáltott messziről a fiának:

- Vissza, fiam, vissza, csak menjünk arra, amerre jöttél, elvette az ellenség az országomat!

- De bizony nem megyek én vissza - mondta a királyfi, s kiszaladt a hajóból a szárazföldre.

Azzal lecsavarintotta az aranypálcáról az ezüstgombot, s hát csak úgy omlott ki a rettentő sok huszár, s utána annyi baka, hogy még a föld is rengett alattuk. Hiszen ezek úgy elpusztították az ellenséget, hogy még hírmondónak sem maradt abból. Akkor aztán a királyfi kiválasztott magának egy szép tágas helyet, ott megrázintotta a tarka köpönyeget. Annak a zöld darabjából egy gyönyörű szép zöld kert lett, a kék darabjából egy szép kerek tó, még hattyúk is úszkáltak benne, a fehér darabjából pedig lett egy gyémántpalota, de olyan, hogy messze földről csudájára jártak. Hej Istenem, örült az öreg király!

- Lám, lám - mondta az öreg király -, mégis te hoztad a legdrágább kincset, édes fiam. A legidősebb fiam hozott aranyfalevelet, de az ellenség el is vitte; a középső fiam hozott mindenféle drágakövet egy egész hajóval, azt is elvitte az ellenség. Te csak egy pálcikát hoztál, édes fiam, s lám ezzel megmentetted az országomat, áldjon meg a jó Isten!

Hanem egy kicsit mégis megrökönyödött az öreg király. Mit csinálnak azzal a rengeteg sok katonával, miből tartják el? Mondta is a fiának:

- Az ország megvolna, fiam, de mindenből kipusztítja ez a sok katona.

- Egyet se búsuljon, édesapám - felelte a királyfi -, nem kell azokat eltartani.

S csak kiáltott a katonáknak:

- Vissza! - s nagy trombita - s dobszóval mind visszamasíroztak a pálcába.

No most már igazán nem volt az öreg királynak semmi búja-baja. Hívatták a papot, hadd adja össze a királyfit a tündér-királykisasszonnyal. Aztán jöttek a cigányok, húzták, ahogy tudták, hét nap s hét éjjel állt a lakodalom.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak

 

 

A paraszt és a csacsi 

 
Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbálta kitalálni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet hányni a kútba. A szamár megértette mire készülnek, és
rémisztően üvölteni kezdett, majd nemsokára elcsendesedett. Kis idő elteltével a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy a szamár él, és minden lapátnyi föld után valami csodálatosat művel. Lerázza magáról a földet, majd feláll a tetejére. Ahogy a paraszt és szomszédjai tovább lapátolták a földet a szamárra, ő lerázta magáról azt, és egyre feljebb lépdelt. Hamarosan mindenki ámulatára a szamár átugrott a kút peremén és boldogan elsétált!

Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma egy újabb lehetőség továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb.

 

 

 
Fületlen bögre 

 

Ma elmosogattam éppen este nyolcra,
Rakosgatom fel a bögréket a polcra.
Kettő van fületlen, de elölről szépek,
Egészen olyanok, mint a többi épek.
Csak a fületlen részt hátulra kell tenni,
S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni!
Mert hiszen töretlen használhatóságuk,
És csak szépséghiba ez a kis hibájuk.

Most az jut eszembe: sok felebarátom,
Hogyha képletesen fületleneknek látom,
Úgy teszem-e őket életem polcára,
Hogy ne lássak mindig arra a hibára?
Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra,
Mert csak ha így térek egykor nyugovóra,
Akkor tesz el úgy az igazságos Isten,
Ahogy a bögréket rakosgattam itten:
A mennyei polcra nagyirgalmú szemmel,
Hátrafelé az én letörött fülemmel.

 

 

Véletlen?

 

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket, és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.
Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi.
Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!
- És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon. - Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam - tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.
- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon. - Az öcsém nagyon beteg és egy csodát szeretnék venni neki.
- Tessék? - fordult hozzá a patikus.
- A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?
- Kislányom, mi nem árulunk csodákat.. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.
- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.
A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jólöltözött férfi volt. Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte: - Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?
- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.
- Mennyi pénzed van? - kérdezte a chicago-i férfi.
- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan - Ez az összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.
- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi - Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.
Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt: - Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.
A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen.
Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett.
- Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya - vajon mennyibe került volna?
Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe. no és egy gyermek töretlen hitébe.

 

 

A gyermek játszani akart

 

 A vonat futott. A kupé-dobozok szűkek voltak. A gyermek unatkozott.
Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part. A csermely áradt. A gyermek játszani akart. A gyermek szeme tükröt keresett: anyjára mosolygott s várt egy keveset, az anya arca nem tükrözte vissza, szomorú volt. A tükör nem volt tiszta. A gyermek szeme tükröt keresett: a bankárra mosolygott s várt egy keveset, a bankár arca nem tükrözte vissza, börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta. A gyermek szeme tükröt keresett: egymást tükrözték a szerelmesek, a gyermek rájuk mosolygott. Nem tükrözték vissza.
Vágy fátyolozta. A tükör nem volt tiszta. A gyermek szeme tükröt keresett: a kalauz orcái veresek, a gyermek rámosolygott, szürke szolga volt, nem tükrözhette vissza. Dolga volt.
A gyermek szeme tükröt keresett: a gyermek rám mosolygott, s arcát, a kedveset tükröztem mint kék tó a teli holdat s ringattam. Valahol angyalok daloltak. Ó én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel.
Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel, sem a kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom: a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom. Én tükre vagyok minden mosolyoknak, én azért élek, hogy visszamosolyogjak virágra, lepkére, bokorra, rengetegre, farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,
fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra, szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra, rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre, visszamosolyogjak az Istenre.

 

 

 

 

Mese a kíváncsi kisbékáról

 

 A börzsönyi hegyek között, a sűrű erdő szélén, egy piros tetős házban élt három kislány. A piros tetős ház körül öreg hársak illatoztak, s a legöregebb hársfa közelében mély kerekes kút állt. Az oldalát zöld moha borította, panaszosan csikorgott a lánc, mikor leengedték a vödröt.
Ebben az öreg kútban lakott három zöld kisbéka meg a mamájuk.
A három kislány meg a három kisbéka egyformán kíváncsi természetű volt. A kislányok, hacsak szerét ejthették, ott ágaskodtak a kút mohos kávája körül, úgy lesték a titokzatos mélységet, a kisbékák meg egyre fölfelé kandikáltak a zöld lombok, az aranyló napsütés felé.
Egy meleg nyári délutánon csikorogva ereszkedett le a kerekes kút vödre. A három kisbéka: Kvik, Kvak meg Kvuk kíváncsian leste. A vödör megállt a víz tükre felett, ott szép lassan himbálódzott, nem húzták föl, mint máskor. Kik, Kvak meg Kvuk a vödör peremére ugrott: látják ám, hogy vödörben három üvegpohár, a poharakban meg fehéren csillog valami.
- Mi ez? Mi ez? - brekegett a három kicsi.
- Aludttej - mondta békamama. - Leengedték, hogy jó hideg legyen.
- Késobb majd felhúzzák? - Kérdezte Kvak.
- Igen, biztosan aludttejet akar uzsonnázni a három kislány odafent.
- Utazzunk fel az aludttejjel! - kiáltotta Kvik és Kvak.
- Jaj, én nem hagyom itt a mamámat! - szeppent meg az apró Kvuk, a harmadik kisbéka.
Kvik és Kvak azonban máris ugrott, s mindketten kikötöttek egy-egy pohár kellős közepén. Könnyű lábacskájuk alig hagyott nyomott az aludttej színén. A mamájuk egy darabig hívogatta őket, de kár volt a szóért, Kvik és Kvak világot akart látni.
A vödör megindult fölfelé, majd zökkenve megállt. A három kislány ujjongott:
- Kisbékák, gyönyörű kisbékák! Hozzánk jöttek! Ó, de szépek!
- Befőttesüvegbe rakjuk mind a kettőt, apró létrát is teszünk az üvegbe, jó szorosan lekötjük, bizony! A kisbékák majd fölmásznak a létrán, ha jó idő jön; megbújnak az üveg aljában, ha vihar lesz! - mondta a legnagyobb kislány.
Kvik és Kvak rémülten nézett össze. Miket beszél ez a kislány? Még hogy ők mindörökre bezárva éljenek? Időjárást jósoljanak? Zöld lomb helyett kis létra, aranyló napsütés helyett rabság vár rájuk?
Apró fejüket félrehajtották, riadtan néztek a három kislányra. Eszükbe jutott a kút hűvös mélye, a mamájuk meg a kis Kvuk. Egymásra pislantottak, brekegtek egyet, és csitt-csatt! - az aludttejes lábacskák máris kútkáván csattantak, aztán egy bátor fejesugrás, és Kvik és Kvak hazatért az öreg kút hűs mélyére.
A három kislány csalódottan bámult utánuk.
- Gyáva békák! - mondta a legnagyobb kislány.
- Talán a mamájuk hívta őket haza - vélekedett a középső.
- Vagy a testvérkéjük - így gondolta a harmadik.

 

 

A HAT HATTYÚ
 

Egyszer egy király elment vadászni egy nagy-nagy erdőbe. Olyan sebesen űzte a vadat, hogy a kíséretéből senki nem tudott a nyomában maradni. Mikor leszállt az este, megállt, körülnézett: akkor látta, hogy eltévedt. Megfújta a vadászkürtjét. A hang végigzengett a tájon, aztán elhalt a lombok közt, és nem felelt rá senki. Útnak nyoma sem volt sehol, bármerre keresgélt, csak a sokéves avar zörgött a lába alatt, mintha soha senki nem járt volna erre.

Hanem a mély csöndben egyszer csak zörrent valami, és a homályban egy rezgős fejű öreganyóka tűnt föl a fák közt. A király megörült, hogy végre élő lelket lát. Megszólította, mert hát nem tudta, hogy boszorkány.

– Kedves öreganyám, nem mutatnád meg nekem, merre jutok ki az erdőből?

– Megmutatnám, hogyne mutatnám – felelte az anyó –, csakhogy annak van ám egy feltétele; ha nem teljesíted, sose kerülsz ki a rengetegből, éhen veszel benne.

– Mi az a feltétel? – kérdezte a király.

– Az, hogy elvedd a lányomat. Szebbet úgysem találsz nála a világon; igazán megérdemli, hogy a feleséged legyen.

A király nem tehetett mást: mindent megígért.

– Akkor gyere velem a kunyhómba – mondta a vénség –, mindjárt nyélbe is ütjük a dolgot.

A kunyhóban már várta őket a lánya. Mosolyogva, szívesen fogadta a vőlegényt. Igen-igen szép volt, hanem a királynak mégsem tetszett; maga sem tudta, miért, valahányszor ránézett, mindig titkos borzadást érzett a szívében. De a szavát már nem vonhatta vissza; kénytelen-kelletlen nyergébe emelte a lányt, s elindult vele arrafelé, amerre az öregasszony mutatta. Szerencsésen haza is ért a kastélyába, és másnap megtartották a fényes lakodalmat.

Volt a királynak az első feleségétől hét gyermeke, hat fiú meg egy lány; azokat a világ minden kincsénél jobban szerette. Most aztán attól tartott, a mostohaanyjuk majd rosszul bánik velük, talán még kárt is tesz bennük, Ezért egy szép napon elvitte őket a rengeteg erdő közepébe, egy messzi kastélyba. Jó rejtekhely volt ez a gyerekeknek: messze esett mindentől, maga a király sem talált volna rá, ha egy jó tündértől nem kap egy varázsgombolyagot. Ha azt maga elé hajította, a fonál önként legombolyodott, és megmutatta neki, merre kell mennie.

Most, hogy biztonságban tudta szíve kedves magzatait, a király minduntalan látni akarta őket; ha csak tehette, ellátogatott hozzájuk. Olyan gyakran volt távol a palotájából hogy az új királynénak végül is feltűnt a dolog. Fúrni kezdte az oldalát a kíváncsiság, mindenáron tudni kívánta, mi keresnivalója van annyiszor az urának egyedül az erdőben. Megvesztegette hát a király szolgáit s azok jó pénzért mindent elárultak neki, és még a varázsgombolyag titkát is kiadták.

Attól fogva a királyné egyebet sem csinált, mint reggeltől estig fehér selyemből ingecskéket szabott; valahányszor az ura benézett hozzá, mindig a varróasztalkája mellett találta. Meg is dicsérte a szorgalmáért.

"Lám, milyen igazságtalan voltam – mondta magában. – Hogy idegenkedtem ettől az asszonytól, pedig látni való, hogy derék, dolgos, jószívű teremtés."

Honnét tudta volna, hogy a királyné eltanulta anyjától a boszorkánymesterséget, és mindegyik kis ingbe belevarrt valami varázsszert? Egészen megbarátkozott az új feleségével, és amikor egyszer hosszabb vadászatra indult, nyugodtan hagyta rá a palota gondját. A királyné csak ezt várta!

Alighogy az ura eltűnt a vadászokkal, kilopta a szekrényből a gombolyagot, fogta az ingecskéket, és nekivágott az erdőnek.

A hat fiú éppen az udvaron játszott. Már messziről észrevették a guruló gombolyagot. Azt hitték, az édesapjuk jön, és boldogan elébe szaladtak. A királyné meglapult az egyik terebélyes fa mögött, s amikor a fiúk odaértek mellé, mindegyikre rádobott egy inget. Azok meg, ahogy a selyem a testükhöz ért, nyomban hattyúvá változtak, és elszálltak a messzeségbe.

A királyné abban a hiszemben volt, hogy a királynak csak hat fia van, a lányáról nem tudott. Mikor véghezvitte a varázslatot, egy ideig még a hattyúk után nézett, aztán elégedetten hazatért, azt hitte, örökre megszabadult a mostohagyermekeitől.

A hetedik gyerek, a király lánya azonban aznap nem ment le játszani a testvéreivel az udvarra. Fönt maradt a szobájában, ablakához ült, s azon ábrándozott, merre jár, mit csinál s mikor látogatja meg őket ismét az édesapjuk. Onnét, az ablakából látta azután, hogyan gurul elő a varázsgombolyag, hogyan változtatják hattyúvá a testvéreit, s hogyan száll el a hat hattyú az erdő fölött a messzeségbe.

Másnap megjött a király, de csak a lányát találta a kastélyban: ott sírdogált egymaga a szobájában.

– Hát a testvéreid hol vannak? – kérdezte az édesapja.

– Jaj, kedves jó apám, ne is kérdezd! Elmentek, magamra hagytak! Elmondott neki mindent, amit az ablakból látott, és hat fehér tollat mutatott bizonyságul: a hattyúk hullatták el, mikor elszálltak az udvar felett!

A király nagyon elbúsult, de egy percre sem gondolta volna, hogy a királyné művelte ezt a gonoszságot.

– Biztosan boszorkányok vették átok alá ezt a kastélyt – mondta. Haza is viszlek, édes lányom, nehogy még téged is valami baj érjen.

– Csak még erre az éjszakára hagyj itt – könyörgött neki a lány, mert hát a mostohájától mindennél jobban félt a világon –, megvárom, hátha mégiscsak hazajönnek a bátyáim!

– Jól van – egyezett bele a király –, de úgy készülj, hogy holnap érted jövök, és magammal viszlek.

Búcsút vettek egymástól, a király hazatért a palotájába, a lány pedig megvárta, míg besötétedik, akkor elhagyta a kastélyt, és nekivágott a rengetegnek. Ment egész éjszaka, ment másnap is, de alkonyat felé már úgy erőt vett rajta a fáradtság, hogy majd összeroskadt. Akkor nem messze kunyhót pillantott meg a fák közt; még volt annyi jártányi ereje, hogy el tudott vánszorogni odáig.

A kunyhóban kis szobát talált, a szobában hat ágyat, de egyikbe sem mert belefeküdni. Bebújt az utolsó alá, lekuporodott a földre, hogy majd ott tölti az éjszakát.

Amint a nap leáldozott, egyszerre suhogást hallott, és hat fehér hattyú szállt be az ablakon. Leültek a földre, és ráfújtak egymásra. Abban a pillanatban lehullott a tolluk, s mint egy ing, levált a hattyúbőrük; nem hattyúk voltak többé, hanem hat szép fiú.

A lány nyomban ráismert a testvéreire. Előbújt az ágy alól, és boldogan borultak egymás nyakába.

De az örvendezés nem tartott sokáig.

– Nem maradhatsz velünk – mondta a legidősebb fiú –, mert csak egy negyedórára vethetjük le esténként a hattyúbőrünket, és ölthetjük fel emberi alakunkat, aztán újra vissza kell változnunk madárrá.

– És én nem válthatnálak meg benneteket? – kérdezte a lány.

– Nagyon súlyos feltétele van annak – szólt a fiú. – Hat kerek esztendőn át egy árva szót sem szólhatsz, még csak el sem mosolyodhatsz, és hat kis inget kell varrnod csillagvirágból. De ha csak egyetlen szót is ejtesz közben, egész munkád kárba vész.

Ezzel le is telt a negyedóra; a fiúk hattyúvá váltak, és nagy szárnysuhogással kirepültek az ablakon.

A lány magára maradt, s azt gondolta: "Ha addig élek is, megszabadítom őket a varázslattól!"

Elhagyta a kunyhót, mert félt, hogy ott talán rablók törhetnek rá, bement mélyen az erdőbe, fölkuporodott egy fára, azon töltötte az éjszakát. Ahogy megvirradt, nekilátott a munkának: gyűjtögette, varrogatta a csillagvirágot. Beszélnie nem volt kivel, nevetni meg nem volt kedve; így éldegélt az erdőben, reggeltől estig a munkája fölé hajolva.

Történt egyszer, amikor már jó nagy időt töltött a vadonban, hogy annak az országnak a királya vadászatot tartott az erdőben, és vadászai elvetődtek a fához, amelyiken a lány varrogatott.

– Hát te ki vagy? – kérdezték tőle. – Mit keresel ott a fán?

De a lány nem felelt.

– Gyere le hozzánk, ne félj, nem bántunk! – biztatták.

Hanem ő csak a fejét rázta. A vadászok tovább faggatták, ő meg ledobta nekik előbb az arany nyakláncát, aztán az övét, aztán sorra minden fölösleges holmiját, csak hogy végre békén hagyják; a végén nem maradt egyebe, csak az egy szál inge.

De a vadászok nem tágítottak, végül is fölmásztak érte a fára, lehozták, és a király elé vezették.

A király vallatóra fogta; ahány nyelven csak tudott, mindegyiken megkérdezte tőle, hogy került az erdőbe, mit keres fenn a fán. De a lány nem felelt, csak nézett, nézett maga elé szomorúan, kezében egy félig kész csillagvirág ingecskével. Olyan szép volt így, hogy a királynak megdobbant érte a szíve, és igen-igen megszerette. Ráborította a vállára fényes bársom-palástját, nyergébe emelte, és hazavitte a kastélyába.

– Nem bánom, ha néma is – mondta –, vagy őt veszem feleségül, vagy senkit a világon.

És néhány nap múlva egybe is keltek.

Csakhogy volt ennek a királynak egy gonosz szívű anyja; ennek sehogyan sem tetszett a fia házassága, s egyre-másra szapulta az új királynét.

– Ki tudja, miféle fajzat – mondogatta. – Úgy jött ide, egy szál ingben, mint egy koldusasszony, és ráadásul még beszélni sem tud. Nem való ez király feleségének.

Egy esztendő múlva kisfia született a néma királynénak. Csipkés pólyába bújtatták, s odafektették az édesanyja mellé az ágyra, de az még csak rá se mosolygott a gyerekére.

– Mondom én nektek, hogy szívtelen, gonosz teremtés ez! – mondta a király anyja. Alig várta, hogy beesteledjék, s amikor a királyné egy kicsit elszenderült, ellopta tőle a csecsemőt, egy lovas emberrel messze földre küldte dajkaságba, ő maga meg szaladt lélekszakadva a fiához.

– Most aztán te magad is meggyőződhetsz a feleséged komiszságáról! – kiáltotta. – Gonosz teremtés, nem elemésztette a kisfiacskáját!

De a király nem hitte a vádat, és nem engedte, hogy akár egy ujjal is bántsák a feleségét. Az meg csak ült, ült, és varrta az ingecskéket; aki gyerek volt a király udvarában, az mind neki gyűjtötte a csillagvirágot.

Telt-múlt az idő; egy esztendő múlva megint fia született a királynénak. Az öreg királyné megint ellopta tőle a csecsemőt, és megint vádat emelt ellene az uránál, de az most sem tudott hitelt adni az árulkodásnak.

– Lehetetlen, hogy ez a kedves, jó asszony ilyesmire vetemedjék mondta. – Ha nem volna néma, tudna védekezni, és napnál fényesebben kiderülne az ártatlansága.

Hanem amikor harmadévben is minden ugyanígy történt, és a gonosz anyós megint ellopta az újszülöttet, a király sem tehetett egyebet, átadta szegény asszonyt a bíróságnak.

Az csak állt némán a bírák előtt, kezében egy félig kész ingecskével, és meg sem rebbent az arca, amikor kimondták fölötte az ítéletet, hogy tűzhalált kell halnia.

Bevitték a poroszlók a siralomházba, de ő ott sem törődött semmi mással, csak az ingecskével, egész éjjel azt varrta sebes öltésekkel. Reggel pedig meghúzták a város harangjait, megverték a gyászdobokat, s kivitték a királynét a vesztőhelyre.

Fönt állt már a máglyán, karján a hat ingecskével; elkészült valamennyi, éppen csak a hatodiknak hiányzott az egyik ujja.

Még egyszer felolvasták az ítéletet, aztán előléptek a hóhérok, hogy meggyújtsák a tüzet.

Abban a pillanatban hat fehér pont tűnt fel a láthatáron: hat fehér hattyú bontakozott ki a kéklő égből.

A királyné meglátta őket, s nagyot dobbant a szíve örömében, mert tudta, hogy eljött a szabadulásuk.

Ezen a napon telt le a varázslat hat esztendeje.

A hattyúk köröztek egyet a máglya felett, aztán leereszkedtek, odaszálltak a királynéhoz, az meg sorra rájuk vetette a hat inget. Abban a pillanatban lepergett a tolluk, lehullott a hattyúbőrük; hat sudár, szép ifjú állt a máglya előtt, csak a legkisebbiknek lebegett fehér hattyúszárny a bal karja helyén.

A néma királyné pedig megszólalt a máglyán, és a hangja szebb volt a legszebb ezüstcsengő szavánál is:

– Édes férjem, most már beszélhetek. Letelt a hat esztendő, megváltottam testvéreimet a varázslattól; tudd meg hát: hamisan vádoltak, ártatlan vagyok, nem én emésztettem el a gyermekeimet, hanem a te szívtelen anyád rabolta el őket tőlem.

A király azon nyomban vallatóra fogta a háza népét. Egykettőre kiderült az igazság; előállt egy öreg szolga, és kivallotta, hová rejtette a kicsi királyfikat.

– Kegyelmezz nekem, uram királyom! – mondta, és odaborult a király trónusához. – Nem követtem el semmi rosszat, parancsra cselekedtem!

– Az bűnhődjék, aki ezt a gonoszságot kieszelte! – jelentette ki a király. S a bírák tűzhalálra ítélték az öreg királynét.

Az öreg szolga pedig tüstént lóra ült, nyargalt, ahogy csak bírt, és másnapra hazavitte a három gyönyörűséges kis királyfit. Szüleik boldogan ölelték a szívükre őket, és a királyné hat testvérével együtt talán ma is él, ha meg nem halt.

 

 

Sárkány

 

Mackó az ágy szélén ült, mellette a Kis Elefánt és a Csacsi kuporgott. Mindhárman rémülettől tágra nyílt szemekkel figyeltek Tónira. Tóni kandúr volt, és mellesleg nagyon bátor. Most is peckesen sétált az ágy előtt, és hevesen magyarázott:
- Az előbb tisztán hallottam, amint Peti azt mondja : "Ez a sárkány nagyon szép!", ami szerintem nagy butaság. Hiszen egy sárkány tüzet okád, hatalmas fogai vannak, és vastag pikkelyes bőre, ami egyáltalán nem szép.
Mackó, Kis Elefánt és Csacsi mindezek hatására kissé közelebb bújt egymáshoz.
- És mond, csak, Tóni - kérdezte bátortalanul Csacsi -, mit tehetnénk mi egy ilyen szörny ellen?
Tóni egy picit megszeppent. Erre igazából még ő sem gondolt.
- Hát... talán - mondta némi fejtörés után - az lesz a legjobb, ha ezentúl közösen utáljuk.
- Igen! - dörmögte Mackó. - Nagyon fogjuk utálni.
- Aztán - folytatta Kandúr -, máris hozom a fakardomat, és szükség esetén levágom a fejét.
- Az jó lesz! - helyeselt Kis Elefánt, és még közelebb bújt Mackóhoz. Szükség esetére.

Hirtelen megnyikordult az ajtó, és Tóni, a kardot eldobva, bemenekült az ágy alá. A többiek az ijedségtől dermedten bámultak kifelé. Az ajtó még egyet nyikordult, majd egészen feltárult. Apró, zöld sárkány állt a küszöbön, földig érő hálóingben és kockás sapkában. Bátortalanul elindult az ágy felé, majd a szoba közepén elpityeredett.
- Olyan kicsi vagyok... és olyan álmos!
Mackó, Kis Elefánt és Csacsi már egyáltalán nem félt. Sorban leugrottak az ágyról, és körbeállták a kis Sárkányt, aki cseppet sem volt ronda, még kevésbé tűzokádó. Csak kicsi, puha és álmos. A játékok felsegítették őt az ágyra, óvatosan betakarták, és halkan dúdolgatni kezdtek neki.
- Kandúr, te nem jössz? - kérdezte Mackó.
- Nem! - felelt a macska durcásan az ágy alól. - Inkább megvárom itt, amíg felnő. Akkor majd veszedelmes lesz, és legyőzhetem őt a kardommal.

 

 

 

A boldog ember

Mátyás mellett élt a legmegbízhatóbb belső embere, aki nélkül a király soha nem ment messzire. Egyszer, valami rossz italú víztől Mátyás bizal­masa olyan kólikát kapott, csak halt meg. A földön fetrengve sanyargott. Utolja felé már a szemét sem tudta fölnyitni, a kaszás is ott haptákolt a háta mögött, amikor a szomorú hírt hallva egy kuruzsló jelentkezett, hogy á tudja a gyógyírt.

„Az ország legboldogabb emberének az ingét hozzák, adják rá, életben marad."

A király kíséretének száz lovasa ezerfelé szaladt a boldog ember inge után. fölhajtottak ungot, berket, boldog embert nem találtak, olyat se, aki annak hazudta volna magát.

Nagy orracsüngesztve hazafelé tartott a boldogemberinge-kereső küldött­ég, amikor a szegedi kopárosokon át Buda felé ballagva hallják ám, hogy szépséges tilinkószó bukdácsol fülükhöz a homokbuckák ballangóival ver­sengve. A király küldöttsége csakis okosokból verbuválódik. Azt gondolták, aki pikuláz, az jókedvű, aki jókedvű, az a boldog.

Odamennek, hát egy juhászlegény fújja a pikuláját. Kérdik tőle, boldog-e.

A bojtár teketória nélkül válaszol: - Az vagyok tetőtál talpig!

- Mi teszi a boldogságodat?

- Szépen süt a nap, jókor járnak az esők, jó harapó mezők terülköznek, gyarapodnak a juhok, vastagszik bundájuk, bőven adják a tejet.

A király futárai térdenállva kérték a boldog juhászlegény ingét, zacskószám kínálva érte a számolatlan aranyakat.

Akkor a bojtár kigombolta mellén a kopottas szűrdolmányt, ami alól teste puszta bőre fehérlett elő.

Így halálozott el a király legjobb embere, a boldog ember inge híján.

 

 

 

A halál és a Százéves öregasszony

 

Élt az egyik faluba egy nagyon öreg asszony. Má betöltötte a száz évet. De sehogy se akart meghalni. Jaj, ha a halálra gondolt, jaj, akkor mindene belebizsergett. Hát egyszer aszongya csak elközelgett, gyütt a Halál.

- No, vényasszony, éltél már eleget, pakolj, oszt viszlek!

- Jaj, Halál, drága aranyos jó Halál, hát mán csak még nem készültem el, hát még várjál, míg elkészülök!

- Hát mire várjak má, én tégedet viszlek!

-Jaj, hagyj legalább holnapig!

No, mit tudott csinálni, addig rimánkodott, annyira tudott beszélni az az öregasszony, hogy meggyőzte a Halált. Fölírta ja a Halál neki az ajtóra, hogy el ne felejtse az öregasszony, hogy: „Holnap jövök!"

- De jó nagy betűkkel írjad - mondta az asszony -, mer már nem látok! Nagy betűkkel kiírta. No, lefeküdt az öregasszony nagy boldogan. Feküdt nyugodtan. Na de hamar eljött a holnap. Gyün a Halál megint.

- No, öregasszony, gyüttem érted! De most má egy szó sincs! Viszlek!

- Jaj, Halál, hát nézz oda ja az ajtóra! Hát oda van írva, hogy csak holnap gyüssz!

Jaj, olvassa a Halál: ténleg oda vót írva, hogy csak hónap.

-Jaj, még legalább egy óra hosszát adjál!

- Na, jól van no, mán ha idáig éltél, mán hagylak még egy óra hosszáig élni. Most elmegyek, de egy óra múlva gyüvök érted, oszt viszlek.

Ja, elment a halál. na az öregasszony reszketett, mint a nyárfalevél.

Mindene csak úgy csörgött, a csontjai. Jaj, hová tűnjek, micsáljak, hová tűnjek? Vót neki egy mézes hordó, belebújt. A mézes hordóba belebújt, de lyuk vót a fenekén. Hát ez nem jó. Ez megtalál itten, ha én látom ütet, ő is lát engem. Kibújt a mézeshordóbúl, szétszakította a dunyháját, belebújt a pelyhébe. Hó, még a haja is, mindene pelyhes vót. Gyütt a halál.

- Hol vagy, öreganyó?

Nem látta sehol. Keresi, körül-körülmegy a házon. Az öregasszony meg nagy boldogan örült, hogy biztos nem találja meg őtet.

- Hol vagy, hol vagy? Egyszer csak kajbál:

- Itt vagyok! Itt vagyok! - az öregasszony. - Itt vagyok, találj meg! Nem találta sehol a Halál. Egyszer kigyugta az asszony, fölkelt a tollúból. Jaj, úgy megijedt a halál, hogy mindjárt elszaladt: arra a mézesre ráragadt az a sok pehely, az a sok tolú, hogy annak ember ábrázatja nem vót. A Halál úgy megijedt. hogy az elszaladt, úgyhogy azóta se vót az öregasszonyér. Tán még most is é1. ha meg nem halt.

 

 

 

Az okos ember felesége

Volt valahol a világon egy ember, s annak volt egy feIesége. Ez az ember mindörökké azt mondogatta a feleségének:

-Én az egész világ eszét a kalapom fejében hordozom.

Gondolta az asszony: „Várj csak, mert megpróbálom

én egyszer, hogy olyan okos vagy-e te, amilyennek mondod megpróbálom Elmegyen egyszer ez az ember szántani, s meghagyta a feleségének, hogy vigye ki neki délre az ételt. Megcsinálja hát az asszony az ételt, vinni akarja ki a szántóba, s amint kimegyen a kapun, egy asszonnyal találkozik, aki halat árult, s kénálta halára a halat. Veszen is az asszony a halból, az ételhez teszi a kosárba, s úgy ment a szántóba. Mikor kiért a szántóba, a halakat egymás után lerakta az eke után a borozda tetejére. Mikor az ura visszafordult az ekével, észrevette a halakat, felszedte, s azt mondta a feleségének:

- Látod-e, feleség, milyen okos ember vagyok: még a földben is halat tudok termeszteni. Vidd haza ezeket a halakat, s csináld meg vacsorára. Az asszony hazavitte, meg is csinálta a halakat, de meg is ette mind egy

befaló falásig, s az urának fuszulykát főzött. Mikor az ura hazajött, megette a fuszulykát, s várta, hogy a felesége a halakat is vigye elé. De csak nem akarta elévenni. Kérdi a feleségétől:

- Hallod-e feleség, hová tetted a halakat?

De a felesége semmit sem akart tudnia halakról. Szóból szó kerekedett. veszekedett az ember a feleségével, utoljára elkezdte ütni a seprű bütivel. Az asszony se vette tréfára a dolgot, tolvajt kiáltott. Befutnak a szomszédok, s kérdik:

- Mi a baj, mi a baj, szomszéd?

Erre az ember elbeszélte, hogy ő halat termesztett a szántóföldben, hazaküldte a feleségétől, s az nem akarja elévenni. Az emberek azt mondták: - Hát kied mit beszél bolondot, szomszéd, hiszen a hal nem a földben terem, hanem csak a vízben.

Azt hitték, megbolondult a szomszédjuk. Megkötözték, hiába mentegette magát. Mikor a szomszédok elmentek, kérte az ember a feleségét hogy szabadítsa fel, de az asszony nem akarta, mert félt, hogy megveri. Megígérte az ura, hogy nem nyúl hozzá egy ujjal sem, erre mégis hozzáfogott, kioIdozta. Mikor már félig eloldotta a köteleket, észreveszi, hogy az urának erősen dobog a szíve, a azt mondja neki:

- Hallja-e, kied megviselődött! Nem veszi észre, hogy rúg a gyermek? Erre megszégyelli magát az ember, s azt mondja, hogy ő elmenyen világgá, s addig nem menyen haza, amíg le nem betegedik.

Õ biza el is indult, s amint menyen, mendegél, estére elért egy nagy szász faluba, amit úgy híttak: Mikeszásza. Útközben talált egy pár csizmát, amiben még benne volt a gazdájának a lába. Gondolja, hogy elviszi magával, majd kiveszi a lábakat belőle, s jó lesz a csizma neki.

Estére megérkezett Mikeszászára, és szállást kért éjszakára egy szásztól. A szásznál éppen fuszulykát vacsoráztak, s őt is vacsorához ültették. Õ biza megehült volt napestig a sok járásban, jóllakott fuszulykával, s aztán ledőlt egy kanapéra, hogy aludjék.

A szásznak pedig egy tehene éppen akkor bornyúzott meg, a bornyút bévitték a házba, s odakötötték a kanapéhoz az ember háta mögé. A fuszulyka feszengetni kezdte az ember hasát, s azt gondolta: most jött reá a megbetegedés. Egyszer csak elbődül a háta megett a bornyú. Azt hitte az ember, hogy megszabadult a terhétől. Hátratapogat, hát a bornyú feje csak a kezébe ütközik, s azt hitte, hogy az ő gyermeke. Most arra gondolt, hogy miképpen hagyja ott a gyermekét. Felkelt a kanapéról, s nagy suttyomban otthagyta a házat.

Reggelre kerekedve a szász, amint felébred, keresi a vendéget, de sehol nem kapja; csak a bornyú előtt látja a két csizmát a két lábbal. Azt gondolta, a bornyú megette az embert, s megijedt, hogy most rajta van a sor. Kivezette hát a házból a bornyút, megkötötte a kert oldalához, s ott agyonütötte.

Ezalatt hazament az ember a feleségéhez, s kopogtat, hogy eressze be. A felesége kérdi:

- Ki az?

- Én vagyok, feleség, az urad. Erre felelte az asszony:

- Az én uram megviselősödött, elment világgá, s addig nem jön haza, amíg meg nem betegedik.

- Eressz be csak - mondja az ember -, mert én vagyok, az urad, s már megbetegedtem.

Erre beeresztette az asszony az urát, s megmondta neki, hogy nem is viselősödött meg, csak a szíve vert. Ettől fogva nem merte azt mondani az ember, hogy az egész világ eszét a kalapjában hordozza.

 

 

 

A cigány aki maga alatt vágta a fát

 

A cigány elment volt az erdőre, felmászott a fára. Vágja ott azt az ágat, akin állott. Hát az erdőpásztor meghallotta, hogy ott vágja a fát az erdőn. Odanízett, hogy lássa, ki vág fát az erdőn, ki mér ott fát vágni. Látja, hogy ott a fa tetejin egy cigány, ott vágja a fát.

- Mit csinálsz ott, te cigány? - Vágom a fát.

- Leesel onnat.

Egyszer csak hupp, leesik a földre.

- Na, te Isten vagy, hogy tudtad, hogy leesem - azt mondja az embernek a cigány.

Egy kis rongyos lúval volt, szekírrel. Megrakta a szekerit egy kis ággal, fával, mivel.

- Na - azt mondja -, ha Isten vagy, mondd meg, hogy mikor halok meg - a cigány mondta az embernek.

- Amikor hármat f. . . ik a lovad.

Sár volt, mert esett az eső, mint most is, és hó, eső. Hajtotta volna a lovát, de elvágta az útat a kerík, nem bírta a lú a szekeret. F . . . ik egyet a lú, de csak csapkodja. Közzeledik osztán a csinált úthoz, azonban ott volt egy kis kaptató. Hogy kimegy a csinált útba, megcsapja a lovát. Elf . . . ja magát a lú. Na istenem, már még csak egy kell. Kikapja osztán mégis a kocsit a csinált útba a fával. Lefekszik a cigány oda a csinált útba. Azírt feküdt le, hogy ne haljon meg fennállva, lefeküdve haljon meg, ne üsse meg magát. Jű egy motoros. Ott kürtöl, de a cigány fel se tartja a fejit, hogy álljon onnét félre az út közzepibűl. Hogy nem kőtt fel a cigány, megállott a motoros, nem hajlott rá a lúra, szekírre, cigányra.

- Kelj fel onnét, te cigány!

- Ne beszíljen a hótt emberrel! - azt mondta.

- Híj, hát hótt ember, aki beszíl!

Van a motorosnak egy jó pálcája, ráüt a cigányra. Az se veszi tréfára a dolgot, felugrik. Volt ott kűjjel egy boglya. Akkor is mind esett az eső. Elfut a cigány a boglya mellé, belédugja a fejit a boglyába, hogy ne ázzík.

- Na - azt mondja -, belédugtam a baglyába a fejem, nem bánom má, ha az istennyila megüti is a s . . . emet.

Hát túl a boglya mellett megint volt egy más ember másfelűl. Az nekifordul, s a cigány s . . . ire egy pálcával ott jól rácsap, ahogy csak tudott.

- Na már Istenem, hát nem azírt mondám, hogy olyan hamar megfogadd.

A cigány is kikapá a boglyábúl a fejit, elment haza a kis fával, lovával, kocsijával. Ha a fejit ki nem húzta volna a boglyábúl, még most is ott volna. Nna!

 

 

A három gazdag mészáros

 

Egy szegény embernek volt egy kisbornyúja. Annyira szegény vót az ember, hogy egy falat kenyér se akadt a házná. Mit tehetett egyebet, behajtotta a kisbornyút a vásárba. De csak nem vették meg, csak nem vették. Ott állott hol érébb, hol árább.

Majd megy arra három nagy gazdag, erős, fiatal mészáros.

- Hogy adja a bornyúját? Ha jó ócsón ideadja, megvesszük.

Mit vót mit tennyi a szegény embernek, ócsón adta. Ráadásul a három mészáros még azt is kikötte, hogy az áldomást a szegény ember fizesse.

- Jó van, jó, kifizetem, csak várjonak meg itt! Elmenek, mer dolgom van, mingyár gyövök.

Elugrott az ember a kocsmába. Egy veder pálinkát kifizetett előre. Akkor megint - míg a pénzibő futta - elszaladt egy másik kocsmába, ott is kifizetett egy veder pálinkát. Akkor visszagyött, mint aki jó végezte a dolgát. Azt mondja:

- No, most má gyöhetnek. Gyöhetnek má no, gyöjjönek, menőnk valamelyik kocsmába, megisszuk az áldomást!

Mentek is.

- No, üljönek le! Kocsmáros, egy veder pálinkát!

Vitte a kocsmáros a veder pálinkát, odatette elejbek. Ittak, jó érezték magokot. Majd mikor lassan elfogyott a pálinka, azt mondta a három gazdag mészáros:

- No, te szegény ember, fizess!

- Majd fizet a sapkám.

Fődhövágta a sapkáját.

- Nem úgy van az, ne komédiázzá, hanem fizessé! Nem láttuk, hogy fizetté! - mérgelődtek a mészárosok.

- Mondom, hogy fizetett a sapkám.

A mészárosok odakiátottak a kocsmárosnak:

- Kocsmáros úr, fizetőnk!

- Ki van fizetve, kérem, ki van fizetve.

Aszongya a szegény ember:

- Kételkednek bennem? Hallják-e magok, gyöjjönek akkor egy másik kocsmába!

Mentek, mer valóba kételkedtek. Ott is:

- Egy veder pálinkát kérek! - mondta a szegény ember.

Vitte a kocsmáros a veder pálinkát, tette elejbük az asztalra. Nekiláttak, lassan még azt is beitták. Mikor elfogyott, azt mondta a három gazdag mészáros:

- Fizess má, szegény ember!

- Fizet a sapkám.

Fődhövágta a sapkáját.

- Hallod-e, ez nem igaz - így az egyik mészáros.

- Ha nem hiszik, kérdezzék meg a kocsmárost!

A három gazdag mészáros odaszólt a kocsmárosnak:

- Kocsmáros úr, fizetőnk!

- Ki van fizetve, kérem, el van rendezve.

Összenézett a három gazdag mészáros:

- Nohát, minyő sapka lehet ez? Jó vóna ezt megvennyi!

- Hát vegyük meg!

Meg is vették. Összeadtak háromszáz aranyat, mer a szegény ember csak annyiér adta, mer hát sokba került a pálinka, a bornyú, minden.

Ahogy a három gazdag mészáros megvette a sapkát, mindjár ment egy nagy híres kocsmába. Aki kível állott nép, annak:

- Gyöjjönek be, gyöjjönek be, majd isznak!

A sok nép:

- Minyő emberek má ezek?

Betolakodtak a kocsmába. A három gazdag mészáros meg mingyár kért három veder pálinkát. Vitte a kocsmáros, elejbek rakta. De rengeteg nép vót, hát megint még hármat.

A kocsmáros megsokallotta, hogy ennyi pálinkát isznak, oszt nem fizetnek.

- Hallják-e, ne vicceljenek, fizessenek má!

Vágta az egyik fődhö a sapkát.

- Fizet a sapka!

- Ide figyeljenek, ne bolondozzonak!

Aszongya a másik:

- Te, nem úgy csinálta azt az öreg, add csak ide!

Úgy fődhövágta a sapkát, hogy csakúgy puffant, de a sapka neki se fizetett. A kocsmáros meg dühbe gyött.

- Hallják-e, ha nem fizetnek, nagy baj lesz ebbő! Fizessenek rögtön!

Mit vótak tennyi, mit nem, muszaj vótak fizetnyi.

- No, megállj, szegény ember, csúfó becsaptá, nagyon megkárosítottá, jaj lesz neked ezér!

Ment a három gazdag mészáros, hogy megkeresse a szegény embert. Az útjuk a piacnak vitt végig. Hát látják, hogy a szegény ember megint ott árol.

- Nézzétek má, ott van a szegény ember! El se szalad, pegyig látja, hogy gyövünk.

Odaballagtak.

- Hallja-e, nagyon becsapott maga minket!

- Én? Dehogy csaptam, dehogy csaptam, hát hogy csaptam vóna be?

- Nem fizetett a sapka.

- Mer nem jó bántak vele, azér nem fizetett az. Ugye, nagyon a fődhövágták?

- Az igaz, nagyon.

- No, látják! Tegyék csak be a sapkát a szekrénybe, hagy nyugodjon meg! Majd ha megnyugszik, fizet a.

No jó, elhitte a három gazdag mészáros.

- Hát most mit árol?

- Mit árolnék, mit árolnék, látják, hogy farkast.

- Farkast? Minek a?

- Nem akarminyő farkas ez, juhszaporító.

- Micsoda?

- Juhszaporító.

- Hogy szaporítja a juhot?

- Hogy szaporítaná, bele kell zárnyi az akóba a sok birka közé, oszt reggelre megszaporodnak.

- Ó, oszt hogy adná el?

- Ezt se adom ócsóbban, mint azt a sapkát, aki annyi pálinkát kifizetett nekem máma. De ide figyeljenek, de nagyon figyeljenek ide!

 

Hazamennek, beteszik a farkast a jóllakott birkák közé az akóba, és nem szabad csak reggel megnéznyi.

- Jó, jó, úgy csináljuk, reggel nézzük meg - mondogatták utána.

No, kifizettek érte háromszáz aranyat, aztán hazavitték a farkast. A legidősebb testvér szerette vóna, hogy elsőnek az ő birkája szaporodjon meg, elsőnek ő vitte a birkája közé. Azt az éhes farkast bedobta az akóba. A birkák meg keservesen bégettek, jajgattak, mit csináltak ott, ugráncoztak. De gondolta a gazdag mészáros, hogy így szaporodnak, rájok se nézett, hogy majd reggelre sok lesz. Reggel ment néznyi, hát mindenfelé a sok döglött birka elnyúlva, a farkas meg ott szuszogott a sarokba jóllakott hasval.

- Hű, a mindenit, ez valóban megszaporította! No, megállj, ne csak én károsuljak, hagy károsuljon a másik két testvérem is!

Vitte a farkast, nehogy a testvérei gyöjjenek, meglássák, hogy szaporodott. Levitte a farkast a középsőhö.

- No, szaporított-e? - kérdezi az tőle.

- Ó, nagyon, mindenfelé teji van birkákval.

- Akkor éccaka az én akómba tesszük.

Úgy is vót, hallgatta az is éccaka a nagy ugrálást, zörgést, jajgatást.

- No, most szaporodnak, jó van, jó. Megnyugosznak má, most szaporodnak.

Reggel ment néznyi, hát még a hajá is az égnek állt, mikor látta a sok döglött bárányt meg a nagy jóllakott farkast.

- Joj, képes vónálak agyonütni, de nem ütlek agyon, csak károsítsd meg az öcsémet is!

Vitte az öccsinek a farkast.

- Itt hozom a juhszaporítót.

- No, szaporodott-e neked?

- Hú, nagyon!

Az is betette a juhakóba a birkájai közé a farkast, a farkas meg ammód megfojtotta az összes állatot. Reggel a mészáros látta az elvérzett állatokat, a farkasnak meg olyan nagy hasa vót, mint egy dob. Hogy őt milyen nagy kár érte!

- No, megálljatok! - azt mondja.

Szaladt a testvéreihe.

- Hagy lássam, hogy szaporított nektek, mer az enyímet mind megdöglesztette.

- A mienket is.

- Mégse mondtátok nekem? No, megálljatok, de gonoszak vagytok!

- Hát ne csak az egyik károsodjon, károsodjunk mind a hárman, mer mind a hárman vettük.

- Az igaz, igaz. De most menjünk, verjük agyon azt a szegény embert, aki ilyen csúfó megkárosított bennünköt! Verjük agyon! Most má se irgalom, se kegyelem!

- No jó, gyerőnk, verjük!

A piacnak vitt az útjok. Akkor meg egy görbebotot árolt ott a szegény ember.

- Nézzétek, lát minket, oszt memmeg nem szalad el! Odamentek.

- Hallod-e, te szegény ember, nagyon kibántá velőnk. Nemhogy szaporította vóna a birkáinkot a farkasod, hanem inkább mind megfojtotta. Mind egy szálig, meg jóllakott belőle.

- Mer nem jó bántak kendtek vele. Hogy csinálták?

- Bezártuk a farkast az akóba. Még be is lakatoztuk.

- Látják, látják, itt a hiba. Nem kellett vóna az ajtóra lakatot tennyi.

Összenézett a három gazdag mészáros.

- Az lehet, az lehet. Hát most mit árol?

- Mit árolnék? Asszonyfiatalítót.

- Asszonyfiatalítót? Hisz az csak egy bot!

- Hm, ez ám az asszonyfiatalító.

- Hogy kell használnyi?

- Hogy? Tudják hogy? A feleségiknek megmondanyi, hogy mars be a kemencébe. Ahogy gyön ki, se nem túl nagyon, se nem kicsit a fejire koppintanyi. Meglátják, hogy megfiatalogyik.

Összenéztek a három gazdag mészárosok.

- Elég csúnyák, vénesek az asszonyok. Megvesszük a botot, megfiatalítjuk őköt. Hát oszt hogy adod azt az asszonyfiatalítót?

- Má ezt se adhatom ócsóbban, mint háromszáz arany. Megvették.

A legöregebb próbálta ki elsőnek, ő vitte haza az asszonyfiatalítót. Mihint hazament:

- No, édes feleségem, bújj bele a kemencébe!

 

- Ó, édes uram, hát megbolondult-e kend?

- Ne beszélj, jót akarok, bújjá be!

Bebújt a szegény asszony.

- No, most gyere ki!

A mészáros a nyílásho állott. Vigyázott, hogy se nagy legyen az ütés, se kicsi, de azér jó odakoppantott az asszony fejire. Az meg nagy ríva:

- Jaj, mit tettél, édes uram?

- Nocsik, fiatalabb vagy-e már?

Dehogy vót fiatalabb az asszony! A nagy kirítt szemekvel, a nagy pusokval a homlokán még öregebbnek látszott.

No, megállj, ne csak én károsuljak, károsuljék a többi is, azoknak is benne van a pénzik.

Vitte a görbebotot a középsőhö. Az meg:

- Fiatalabb-e a feleséged?

- Fiatalabb, szebb is, ügyesebb is.

- No, akkor én is megpróbálom.

Ahogy elment tőlek a legöregebb testvér, azt mondja a középső:

- Asszony, bújj be a kemencébe!

- Ó, édes uram, mi lelte kendet? Mér bújnék be?

- Nem bánod meg, csak bújjá be!

Bebújt a szegény asszony.

- No, most gyere ki!

Gyött ki, hát jó a koponyájára húzott az emberi a botval, de az se lett szebb. Az asszony meg szidta az urát, mint a bokrot.

- Hogy ilyet tennyi, la, hogy a dolgom felől versz!

- Megállj, kedves feleségem, az öcsém is károsuljon, ne csak mink! Hárman vettük az asszonyfiatalítót, hát viszem neki is.

A harmagyik is úgy csinált a feleségivel, mint a többiek, odahúzott a fejire. Oszt odahajolt jobbró, odahajolt balró, nézegette, hogy fiatalabb-e, de bijony az se lett semmivel fiatalabb.

Mérges lett a fiatalabb testvér, ment a két bátyjáho.

- Megint becsaptatok. Azt a szegény asszonyt úgy koponyán üttem, hogy majdnem arró kódult. Mit tettetek velem? Mér nem mondtátok meg az igazat?

- Tudod mér, öcsém? Mer hárman vettük a botot, hát mind a hárman egyfurmán károsodjónk. A te pénzed is úgy benne van, mint a mienk.

- No, de most se irgalom, se kegyelem. Semmit nem vásárolunk többet a szegény embertő, hanem agyonverjük.

A szegény ember meg honnan, honnan nem, megsejdítette, mi készül ellene. Ahogy gyött a három gazdag mészáros a házába, ő egy szárazkoporsóba feküdt. A tetejit is ráhúzta, egy rothadt tököt meg odatett melléje. Egy kis lyukat hagyott a koporsó tetejin.

Ment a három gazdag mészáros, mint a veszett fene. Hát mit láttak a házba, mint egy koporsót. Nézik a lyukon a halottat, hát az a szegény ember.

- Ez meghalt.

- Fúj, mémmeg minyő büdös!

- Most megnyugszónk legalább. Ez kellett a vén gazembernek, ez kellett!

Hazaballagott a három gazdag mészáros, a szegény ember meg kibújt a koporsóbó. A sok pénzbő a mai napig is boldogan él, ha meg nem halt.

 

 

 

A háromágú tölgyfa tündére

 

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, lakott a zöld királynak egy fia. Egyedül volt a kastélyban, hát unatkozott. Vette fegyverét, kiment vadászni. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy nyulat. Célba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:

- Bocsáss meg, királyfi, jó tettedért jót várj hadd meg az életemet.

Meghagyta a nyúl életét, nem bántotta. A nyúl elszaladt. Talált aztán egy rókára. A rókát is célba vette, és a róka is azt mondta:

- Ne lőj le, királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.

Azt is elbocsátotta, s ment tovább az erdőbe. Talált aztán az erdőben egy kis őzet. Azt is célba vette, hogy lelője, az is visszaszólt neki:

- Királyfi, bocsánatot kérek tőled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, majd még megköszönöd.

Elbocsátotta azt is. Azt mondja neki az őz:

- Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá.

El is ment a királyfi, meg is találta a tölgyfát, le is vágta róla az ágat, ki is jött abból egy szép tündérlány. Rögtön rikoltott a királyfinak:

- Jaj, vizet, mert megfulladok.

Forgott a királyfi ott körül kereken, hogy a vizet elővegye, de a flaskó feldűlt, és a víz kifolyt. A szép tündérlány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette.

Telt-múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.

- No, kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el megint az erdőbe, oda, ahol a tölgyfáról egy ágat már levágtál volt. Vágj le még egy ágat, mert abból is egy szép tündérlány jő ki. De vizet vigy neki, mert szükség lehet reá.

Járt a királyfi erre, arra, hogy vizet kapjon ott az erdőben, de nem talált. Volt nála egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát az is jó. De megint úgy járt, mint a múltkor. Levágta az ágat, kijött abból is egy szép tündérlány, ő bort adott neki, de a lány mégis meghalt, mert a bor igen erős ital volt neki. Nagy búban volt a királyfi, hogy abból is kifogyott. Felvette azt a lányt is, hazavitte nagy szomorúan, hogy milyen szerencsétlen ember is ő. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem tudta felhasználni. Eltemette azt a lányt is, szép rendesen.

Búsult, búsult egy darabig, de aztán megint elment az erdőbe vadászni. Találkozott akkor a nyúllal.

- No, kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg, hol van az élő víz.

Elmentek ketten, megtalálták a forrást.

- Vigyél vizet innen magaddal. Menjünk most tovább.

Megtalálták a tölgyfát, amelyről a királyfi már két ágat levágott; a harmadik ág még rajta volt.

- No, most vágd le ezt a szép tölgyágat.

Levágta, s abból is egy szép tündérlány jött ki. Kiált is rögtön a lány, azt mondja:

- Vizet, vizet, mert megfúlok!

A kis nyúl kapja a kancsót, odanyújtja a kislánynak. Az jót ivott belőle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a kislány letérdelt a királyfi előtt, bocsánatot kért tőle, hogy kiszabadította a tölgyfából. Elmondta neki a sorsát:

- No, tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon. Köszönöm jótettedet. Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszaba­dulni ennek a tölgyfának a gyökerétől, valameddig egy ember le nem vágja. Ezentúl már együtt leszünk mi ketten ezen a világon.

Megölelték, megcsókolták egymást. A kis nyúl ott ugrált előttük, örvendezve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát.

No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielőtt haza érkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát. Azt mondja a tündérlány a királyfinak:

- Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél előbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát.

Ott is maradt. A királyfi elment, hogy hozzon neki ruhát. De örömében sok időt töltött otthon, vadonatúj ruhát csináltatott a tündérlánynak. Várták ők, várták a királyfit, de csak nem érkezett vissza.

Jártak a kútra sokan vízért. A tündérleány azért, hogy ne lássák ott a kútnál tündérruhában, felmászott arra a nagy fűzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kis nyúl meg elment eleséget keresni.

Kiment a kútra egy boszorkányné is, vizet meríteni. Betekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. A tündér már fenn volt a fűzfán, de képe meglátszott a vízben. Tekintett a boszorkány erre, arra, de élő személyt csak nem látott. Végül is azt gondolta, hogy az a kép a kútban az ő képe. De végül mégis meglátta a tündérlányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A tündérlány elmondta, hogy mi minden történt véle, s hogy őt egy királyfi szabadította meg. Mindent, mindent elmondott annak a boszorkányné­nak. Azt is, hogy épp most várja ő a királyfit, hogy más gúnyát hozzon neki.

Akkor a boszorkányné megfogta, és bedobta a kútba a tündérlányt. Volt neki is egy lánya: elment gyorsan haza, kivezette a maga lányát a kúthoz, és felhágatta azt a fűzfára.

Odaérkezett a királyfi a gúnyával. Szólítgatta a tündérlányt, keresi, hogy hol lehet az ő menyasszonya. A tündérruhát már felvette a boszorkányné lánya, de ő maga, hiába, mégis fekete volt.

Meglátja végre a kis nyulat a királyfi, kérdi attól is, hogy hol van a lány:

- Én itthagytam - mondja a kis nyúl - a kút mellett. Elmentem valami eleséget keresni, közben felmászott a fűzfára.

No, már nézik körül kereken, hát hol van az a lány a fán. Mondja a királyfi neki:

- Szállj le onnan, öltözzél fel!

Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatát, hogy csúnya, fekete. Pedig milyen szép volt! Mi történt vele?

- Ó, lelkem, kedvesem - mondja a boszorkányné lánya -, a nap sugara reám tűzött, megfogta az egész ábrázatomat.

Felöltöztette így is a királyfi, azt gondolta, hogy ő a tündérlány. Elvitte haza. De abból a tündérlányból, az igaziból, akit a boszorkányné bevetett a kútba, lett egy szép aranyhal. De hagyjuk most még azt az aranyhalat a kútban.

A cigánylány élt, élt a királyfival, felesége volt neki. Elment egyszer a boszorkányné a lányához. Mondja neki:

- Vajon nem történik-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal? Azt tanácsolom én neked, fiam - mondja a lánynak -, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van, ő ki nem fogatja.

A királyfi azt is megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték; a boszor­kányné lánya evett belőle, és íme, meggyógyult. De mikor a szakácsné tisztította a halat, egy pikkelyecske, egy halpénzecske leesett a földre. Ahogy a földben az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa. Az a fa minden éjszaka megvirágzott, délig megért az alma rajta, de éjszaka mindig elvitték a gyümölcsét.

Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy ők annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkányné megint elment a lányához. Mondja a lányának:

- Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát!

Mondta is hát a királyné a királynak:

- Semmi hasznát nem vesszük annak a fának! Vágasd le onnét, hogy többet ne is lássuk!

Volt a szomszédban egy szegény ember. Azt hívatta el a király, hogy vágja ki a fát. Ki is vágta az rendesen, de mikor a szegény ember hasigálta, aprítgatta a fát, egy kis darab kiesett belőle. A szegény ember pedig látva, hogy aranyfa ez, azt a kis darabot betette a zsebébe azzal, hogy hazaviszi kincsnek. A király nem tudta, hogy a szegény ember valamit elvisz onnan, megfizette a fáradsága díját. A szegény ember hazament. Letette azt a kis darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé a kis szegletbe. Az ott megmaradt, de a fa többi részét a királyné elégette.

A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember:

- Bizonyára ez a kis fadarabocska világít.

Úgy is volt.

Másnap elment a szegény ember munkába feleségestül, lányostul. Jó reggel elmentek, a házat ki se seperték, s az ágyat se rendezték el. Estére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukban, ki járhat az ő házukban, aki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak.

Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz, munkába. De most otthon hagyták a lányt elrejtve, hogy lesse meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hagyták szerteszét minden portékájukat. A lány az ablak alatt állott, titkon, hogy senki meg ne lássa. Hát abból a kis fadarabból kijő egyszer csak egy tündérlány, kezd sepregetni a házban. A szegény ember lánya csak nézte egy ideig, hogy mit dolgozik az a lány, aki abból a fácskából jött ki. Aztán hirtelen beszaladt a házba, a fácskát megragadja. A tündérlány már nem bírt visszamenni a fába.

No, megkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt velük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába. Egyszer a király mesét akart hallani. Mondott ez is mesét, a másik is egy mesét. Rákerült a sor a tündérlányra. Mondja a király:

- No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben.

A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az ő kedveséről kezdett mesélni:

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal... - És végig mondta az egészet addig, hogy: “Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!”

Megölelte erre a lányt a királyfi, elzavarta a boszorkány lányát, s elvette feleségül a tündérlányt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

 

 

Adj Uram Isten 100 forintot!

 

Katonakvártély volt egy faluban, mint itt is voltak katonák is. A gazda vacsora után kiment mindig imádkozni. A katona osztán meghallgatta, hogy a gazda milyen jól imádkozik a csűrben. "Ott jó imádkozni - gondolta - , a gazda azírt imádkozik ott." Aztán a katona is kiment a csűrbe, hogy a gazda is kiment, gondolta, az Isten ott jobban meghallgatja az imádságát. Hogy a katona is kiment, attól fogva a gazda nem ment oda imádkozni.

Hát a katona ott imádkozik a csűrben, a gazda odament, hogy meghallgassa, hogy a katona mit imádkozik. Hát azt imádkozta, hogy az Isten adjon neki száz forintot, de neki nem kell, ha nem lesz ki mind a száz forint. A gazda aztán gondolja, hogy kipróbálja a katonát. "Úgy mondta, hogy kell neki a száz forint, vajon nem kell, hogyha kevesebb lesz?"

Volt a gazdának egy jó tehene, elhajtotta a vásárra Bánffyhunyadra, eladta kilencven forintírt, akkor úgy volt az ára. Este a gazda felmenyen a csűrhíjjára, még a katona nem ment volt ki. Bétette a pínzt egy zacskóba, s felment volt a csűrhíjjára. A katona ott alatta akkor is csak úgy imádkozott, adjon az Isten neki száz forintot, ha nem lesz ki a száz forint, neki nem kell. Akkor leveti a gazda a csűrhíjjárúl a pínzt. (Amit kapott a tehínírt? - Amit kapott a tehínírt.) Felveszi a katona nagy örömmel, viszi bé a házba, leteszi az asztalra, kezdi ott az asztalon olvasni. Afféle rézpénz volt, ezüstpínz, nem bángópénz. Hát nincs ki a száz forint, híjja volt tíz forint. "Na -gondolja magában -, hát jó, hogy adta a kilencven forintot is. Lehet, hogy most csak kilencven volt neki."

Reggel kéri a gazda, hogy adja vissza neki a kilencven forintját. A katona még tette magát, csodálkozott. Hát miféle kilencven forintot kér tűlle a gazda? Még a katona került felül osztán:

- Hát gazduram, kírtem én magátúl pínzt? Én csak az Istentűl kírtem - azt mondta a katona.

De csak azt mondta a gazda, hogy a pénzt ű vetette le neki.

- Hát ha maga vette, hát van rá tanú, hogy a pínzt maga vette, vagy hogy kírtem én magátúl pénzt? - Õ csak az Istentűl kírte a pínzt, a katona csak azt állította.

Nohát, menjenek a törvínyre, s nízzík, hogy a törvíny melyiknek ád igazat, a katonának vagy a gazdának!

Esett az eső, azt mondja a katona a gazdának:

- Gazduram, adjon nekem egy rossz szűrt vagy condrát, hogy a köpönyegem ne ázzík meg!

Szóval hogy ne ázzék meg a ruhája. A gazda azonnal ad egy rossz szűrt vagy condrát, mi úgy mondjuk, darócot, hogy ne ázzík meg a katonának a jó gúnyája. Elmennek a törvínyre ketten. Feladja elíbb a gazda a panaszát, hogy mi a baj. Lebeszéli, hogy hogy volt. Mind felírták ott, jegyzőkönyvbe vették. Kérdik a katonátúl is, hogy vallja be, hogy hogy volt, mint volt. Lebeszéli a katona is, hogy hogy volt a dolog, s minden. Azt mondja közben a katona:

- Jó uram, ne higgyenek ennek az embernek! E csak olyan ember - megfogja a condrát, aki rajta volt - erre a condrára is megesküszik, hogy ez az űvé.

Azt mondja az ember:

- Meg biz én, megesküszöm, mert az az én condrám - azt mondta, hogy megesküszik, hogy az az ű condrája, minthogy az is volt.

Kinyitták az ajtót, kikergették az ajtón mind a kettőt onnan az irodáról: A katona megírte a pínzzel, az ember a tehín nélkül maradt. Pár nap múlva jött a katonának a szabadsága, hogy ment haza szabadságra. Hát csakis gyalog kellett menni a katonának, mert nem volt lova, s gyalog ment. Ment keresztül a bábonyi erdőn a katona. Mikor kiírkezett a tetőre, ott van egy szép gyepes út. Ott menyen egy román pap lúháton egy nagy, szíp lovon. Nem esmérték egymást, csak köszöntek egymásnak, de a katona meg sem állott, megkérdezte a papot:

- Hát kicsoda maga? Azt mondja a román pap:

- Én az Isten fia vagyok - nagy hatalmasan onnan a luváról. - Na, éppen jó, hogy tanálkoztam vélled. Ha az Isten fia vagy, apád tartozik tíz forinttal, add meg nekem most! - azt mondja a román papnak.

De így, de úgy, mentegetőzik a pap, az ű apja nem tartozik, s nincs pínze, hogy megadja. Hogy is adjon egy katonának, sohse látták egymást.

- Na - azt mondja a katona a papnak - , gyere, szállj le, én ülök rá, mert az enyím a lú!

Felűl a katona a lúra, elvágtatott vélle. A pap megint elgyalogolt. Ha a katona el nem futott volna a lúval, az én mesém is tovább tartott volna.

 

 

 

 

A farkasokat szerző ló

 

Egy szegény embernek vót egy szürke lova, avval kereste a családjának a mindennapit. Telt-múlt az idő, egyszer csak nagyon elfáradt az a szürke ló magába.
- Jaj, édes gazdám, má egyedül nem soká birom a szántást meg a nagy kocsit. Mér nem veszel mellém párt?
- Jaj, drága lovam, vennék én, de mikor olyan szegény vagyok. Belőled élőnk: amit veled szántogatok meg fuvarozgatok.
- Hallod-e, édes gazdám, akkor engedjé el, hadd szerezzem meg a páromnak valót!
- Jó van, édes lovam, elengedlek.
Szaladt nagy boldogan a szegény ló árkon-bokron, szántásokon keresztű, be egyenesen a nagy erdőbe. Ott meg lelt egy nagy farkaslyukat. Ahogy szaglászott, gondolja:
- Ebbe vannak is.
A farkát belógatta a lyukon. Bent vót éppen a farkascsalád: az apafarkas, az anyafarkas meg a két külyök. Azt mondja az egyik farkasgyerek:
- Édesapám, kimegyek egy kicsit büssengeznyi.
- Eredj, fiam!
Menne ám a gyerek, de visszaszalad.
- Édesapám, nagy hó esett, nem lehet kimenni a lyukon!
- Ne bolondozz, gyerekem! Aratásba?
- Gyöjjön, gyöjjön, édesapám, nagy hó van!
Ment az öreg farkas. Hőj, mindjárt észrevette, hogy egy szürke ló fekszik a lyukná. De nem gondolta vóna álmába se, hogy az élő ló. Mondja a feleséginek:
- Asszony, lópecsenyét eszőnk!
Hőj, örűtek. De hogy húzzák be a házokba? Ezt is kigondolta az apafarkas.
- Majd a farkunkot hozzáhurkolom a lónak a farkáho.
Mingyjár hurkolgatta is. Először a feleségiét, utána a két külykiét, legvégül a magaét.
- No, most!!! . . . Húzzuk!
A ló erre felugrott, vágtatott haza. A két hátsó patás lábával agyonrugdosta a farkasokat, mire hazaért.
- No, édes gazdám, nyúzd meg! Az áráé majdcsak adnak nekem egy társat!
Örült a szegény ember.
- Gyertek, asszony, segíjjetek nyúzni a sok farkast! Megnyúzták.
A szegény ember elvitte a bőrt a vásárra, és adtak is érte egy szép lovat. Azóta a párjával húzza a kocsit, az ekét a szürke ló. Még most is élnek a gazdájával, ha élnek.
 
 

 

A félig nyúzott bakkecske

 

Volt egyszer egy öregember meg egy öregasszony, s azoknak volt három gyermekük meg egy kecskéjük. Azt a kecskét el kellett vinni legeltetni. Az öregember elküldte a legnagyobb gyermeket - Feri volt a neve -, hogy legeltesse meg a kecskét. A gyermek meglegeltette, hazavitte. Az öregember kérdezte:
- Ettél-e, kecske, ittál-e?
A kecske azt mondta:
- Se nem ettem, se nem ittam.
Akkor az ember elküldte a középső gyereket - Gyuri volt a neve -, hogy etesse meg, itassa meg a kecskét. Az is elvitte, megetette, megitatta jól, és hazavitte.
Megint kérdi az öreg:
- Ettél-e, kecske, ittál-e?
A kecske megint azt felelte:
- Se nem ettem, se nem ittam.
Akkor az ember elküldte a harmadik gyereket, Pistát, hogy megetesse a kecskét.
Megetette, megitatta jól, és hazavitte. Megint kérdi az öreg:
- Ettél-e, kecske, ittál-e?
A kecske megint azt felelte:
- Se nem ettem, se nem ittam.
Akkor elküldte az öregasszonyt, hogy legeltesse meg azt a kecskét. Az is elvitte, megetette, megitatta jól, és hazavitte. Megint kérdezte az öreg:
- Ettél-e, kecske, ittál-e?
A kecske megint azt felelte:
- Se nem ettem, se nem ittam.
Akkor az öreg megharagudott.
- Megállj, kecske, én is elviszlek, megetetlek, megitatlak, lássuk, nekem is így felelsz-e, hogy se nem ettem, se nem ittam!
Akkor az öreg megetette, megitatta és hazavitte. Kérdezte otthon:
- No, ettél-e, kecske, ittál-e?
De a kecske neki is azt felelte:
- Se nem ettem, se nem ittam.
Az öreg vett egy kötelet, s megkötötte egy fához a kecskét, és féligre megnyúzta. Akkor elengedte a kecskét, hogy menjen világgá. A kecske mendegélt, kiért egy erdőbe. Talált egy borzházat, és bement abba.
Mikor a borz hazament, kérdezte, ki van benn a házban. Akkor a kecske azt felelte:
- Én vagyok, a féligre nyúzott bakkecske.
A borz nem tudta, hogy mit csináljon, hogyan csalogassa ki a kecskét, hogy ő tudjon bemenni.
Akkor elment, s elhívta a farkas komáját, és így szólt neki:
- Gyere, komám, segíts, csalogassuk ki valahogy azt a kecskét a házamból.
A farkas elment, de az se bírta a házból kicsalogatni a kecskét. Akkor a borz elment a róka komához, s azt mondta:
- Gyere, komám, csalogassuk ki valahogy azt a kecskét a házamból.
Elment a róka, de az se bírta kicsalogatni. Akkor összetanakodtak, hogy még kit hívjanak oda segítségnek. A róka körülnézett, felnézett a fára, és meglátott egy szúnyogot a fa tetején. Így szólt neki:
- Gyere, szúnyog komám, hogy csalogassuk ki a féligre nyúzott bakkecskét a borz koma házából.
Akkor azt mondta a szúnyog:
- Csak csendbe legyetek, én mindjárt odaszállok.
A szúnyog beszállott a borz házába, és belecsípett a kecske hátába. Mindjárt kiment a házból a kecske. Úgy elszaladt, hogy még máig is szalad, ha meg nem állott.
Ha a kecske el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

 

 

 

A huszár, a szúnyog meg a farkas

 

Hát azt tudod-e, miért mondja a szúnyog, hogy: szööögény?
Egyszer a szúnyog panaszkodott a farkasnak, hogy az ember őt el akarja pusztítani.
- Na, gyere - mondja neki a farkas --, mutasd meg nekem, melyik az.
Mennek, mendegélnek, ahogy ballagnak az úton, láttak egy gyereket a porban játszani.
- Ez az? - kérdezi a farkas a szúnyogot.
- Ez még csak lesz ember - mondja az.
Tovább bandukolnak, arrébb egy öregember üldögél az árok partján.
- Hát akkor ez?
- Á, dehogy - legyintett a szúnyog -, ez már csak volt ember.
Ballagnak tovább, szembejön velük egy huszár.
- No, ez az! - kiabálta a szúnyog. - Öld meg!
A farkas megtámadta a huszárt. Rálőtt az a karabélyával háromszor is, de nem találta el. A farkas fölugrott a ló nyakába, a huszár torkát akarta kiharapni. A huszár kirántotta a kardját, aztán fölaprította vele a farkast.
Mikor aztán a huszár elvágtatott, a szúnyog odaállt a szétdarabolt farkashoz. Elkezdett sírdogálni: szööögény!
Azóta minden szúnyog a pártfogóját siratja, de ha teleszívja magát vérrel, azután elszállhat, akkor meg azt mondja:
- Bolond voltál, mert jóltartottál!

 

 

 

 

A kolbász,a béka és az egér

 

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy béka. A béka összetalálkozott az egérrel és a kolbásszal. Hárman kezdtek beszélgetni, s elhatározták, hogy ők örökös barátok lesznek.
Az egeret betették sepregetőnek, a békát beszerzőnek és a kolbászt szakácsnak. Így mentek a dolgok egy hónapig. A béka beszerzett, mert ő jól tudott ugrani, hamar tudott menni s jönni, az egér kisepregette a szobát, s hozott be fát meg vizet, a kolbász meg szakácskodott.
Hát olyan jó ételeket csinált a kolbász, hogy örökké csak nyalogatták a szájukat. Akármennyit ettek, nem tudtak jóllakni, mert nagyon jó volt az étel. Mikor letelt a hónap, azt mondja a kolbász:
- Na, hát a dolog az rendre jár, melyiketek lesz a szakács?
- Hát legyen a béka.
Megtették a békát szakácsnak. Nekifogott a béka, így is szakácskodott, úgy is szakácskodott, főzött ilyet, főzött olyat, de olyat nem tudott főzni, hogy a többieknek jólessék. Főzött vagy három-négy nap, s akkor felmondtak a szakácsnak. Azt mondták, hogy:
- Nem vagy jó szakács.
Megszégyellte magát a béka.
- Nahát akkor ki főzzön?
Azt mondja a kolbász:
- Az egeret tesszük oda.
Odatették az egeret. O is főzött vagy két-három nap, de ő se tudott jól főzni. Rászorították a kolbászt:
- Csak te főzzél!
A kolbász váltig mondta:
- Én az én hónapomat lefőztem, s hogyha nem akartok ti főzni, akkor inkább felmondjuk a barátságot.
Valahogy csak megkérlelték a kolbászt, mégis elvállalta, hogy még egy vagy két nap ő főz. A béka gondolta, addig ő megtanulja, hogyan főz a kolbász. Nekifogott, hogy meglesse, mit csinál.
Hát amikor a lé meg volt főve, egy darab idő múlva a kolbász, mikor látta, hogy nincsen sehol senki, beledobta magát a lébe. Megforgatta magát benne ügyesen, s akkor kijött.
“Hopp - gondolta a béka -, most már én is tudom, hogy kell csinálni! Azért olyan jó a leves, mert beledobta magát.”
Akkor ajánlkozott:
- Na, most már én leszek a szakács, most már én is tudok főzni!
Nekifogott, odatett egy jó nagy fazék vizet a tűzhöz. Jó tüzet csinált, s főzte, főzte. Mikor már úgy gondolta, hogy meg van főve az a mindenféle, ami bele volt téve, nem várta meg, hogy egy kicsit meghűljön a lé, hanem mikor a legforróbb volt, belészökött.
Hát alig tudott kiszökni, mind összeforrázódott, összefutott a hátán a bőr. Azóta van varasbéka.
Félreállott a főzésből, alig tudott mozogni, úgy összeégette a forró lé. A kolbász meg az egér, mikor megmondta nekik, hogyan járt, kikacagták.
Felbomlott a barátság, s attól fogva mindenki külön élt. Máig is élnek, ha meg nem haltak
A kolbász,a béka meg az egér

 

 

 

 

Verett viszi veretlent

 

A nagy erdőbe lakott egy sovány róka. Nem birt elaludnyi éccaka. Aszondja a feleséginek:
- Hallod-e, asszony, úgy zörög a gyomrom, nem birok elaludnyi éhen. Bemenek én a faluba, hátha valamelyik gazdaasszony nyitva felejtette a tyúkólat.
- Menjék, menjék, de majd ráfizet kend arra!
Megyen is a róka.
Ahogy beér a falu szélére, hallja, hogy valahol lakodalom van, dínomdánom, muzsikaszó. Így nem mert bemennyi a faluba. Felágaskodott a gémeskútra, ott lesekedett a kútba. Hát mit lát a vízbe, mint sajtot. A hódvilág a kútba sütött, azt nézte sajtnak.
A kúton két veder vót.
- Jaj, minyő éhen vagyok! Beülök az egyik vederbe, oszt jóllakok sajtval!
Be is ült, leereszkedett. Kapkodott a sajt után, de csak a friss hideg vizet érte. Ott búslakodott osztán a vederbe, mert feljutnyi nem tudott. Vonyított is kínjába. Majd a farkas arra ballagott, meghallotta a rókavonyítást. Benéz a kútba.
- Mit csinász ott, róka koma?
- Sajtot eszek.
- Nem adná belőle?
- Ülj be a vederbe, gyere le, oszt ehetsz, amennyi kell!
A farkas beült a másik vederbe, ami kint vót. Ahogy ereszkedett a farkas lefelé, úgy emelkedett fölfelé a róka. Kigyött a vederbő a ravasz róka, és beszólt nagy kárörvendve:
- Jó étvágyat a sajtho, farkas komám!
- Heeej, most elbántál velem!
A róka még mindég nem mert bemennyi a faluba, mert nagy vót a muzsikaszó, a dallás. Kifeküdt a falu szélén egy bukorba, leste, várta, hogy mi lesz a farkasval. Mer ez olyan kút vót, hogy nagy válók vótak mellette. A parasztemberek ott itatták az ökröt, lovat, tehenet. O meg nagy kárörvendve a bukorból lesekedett.
Majd csakugyan hajnalogyik, mennek a parasztemberek itatnyi, vízér az asszonyok. Mit látnak? Hogy farkas van a kútba. Ott kiabálnak:
- Farkas van a kútba, farkas!
Szaladtak vasvillaér, dorongokér. Kihúzták aztán a farkast, és nagyon elagyabugyálták. Bizony eltörték vagy két oldalbordáját. Mégis sikerült neki valahogy megmenekülnyi. Vánszorgott szegény nagy búsan az erdőnek.
Meglátja a ravasz róka, hozzáfog a nagy nyögéshe, jajgatásho.
- Jaj, jaj!
- Mi bajod van, róka koma? - kérdezi a farkas.
- Jaj, ahogy tyúkot akartam lopnyi, nagyon mevvertek!
- Jaj, engemet is, ahogy kihúztak a vederbő. Jaj, de te mennyi se birsz?
- Bijony nem, bijony nem, farkas komám.
- Gyere akkor a hátamra!
Falkapaszkogyik a ravasz róka a farkas hátára, ott vigyorog. Hozzáfog danolnyi:
- Ve-rett vi-szi ve-ret-lent, ve-rett vi-szi ve-ret-lent!
- Mit kiabálsz, te?
- Ó, édes komám, csak azt kiabálom, hogy a verett viszi a verettet. Mennek tovább, a róka meginn rázendít:
- Ve-rett vi-szi ve-ret-lent, ve-rett vi-szi ve-ret-lent!
Akkor má jól hallott a farkas. Megkapta, megtépte a rókát. Úgy vágta egy fatuskóho, hogy a ravasz róka mindjár kivicsorította a fogát.
- Még most is nevetsz?
Még egyszer megkapta, püff, még egyszer oda! Így vót, igaz vót, aki hallgatta, azé vót.

 

 

 
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A buták versenye

Volt egyszer egy parasztember, meg annak egy nagy akaratú felesége. Az mindent jobban akart tudni az uránál. Pedig már csak azért sem tudhatott többet nála, mert kivételesen buta asszony volt.

A parasztember, ahogy az már illik, maga szokta vásárba vinni a gabonáját. Mert ott aztán még az okosnak is föl kell csavarnia az eszét, mivel a kereskedők igen hajlanak a szegények becsapására. Kiváltképpen a gabonavásárló kereskedők.

Elmúlt az aratás, a cséplés. Készült hát a szegény paraszt megint a vásárba.

Hát a felesége, az a rövid eszű, de hosszú nyelvű, most is kezdi kötni az ebet a karóhoz, hogy így-úgy, mért csak a férje megy mindenüvé. Hogy most már ő is megy egyszer a vásárba.

Azt mondja neki végül is az ura:

- Hát akkor menj te!

S azzal elengedte a szekér búzával s a kis szolgagyerekkel.

A falutól talán ötkilométernyire lehettek, mikor az asszonynak eszébe jutott, hogy hát nem tudja, mennyit kell kérni a búzáért, elfeledte megkérdezni az urától a búza árát! Mondja tüstént a kis béresgyereknek:

- Eridj vissza, kérdd meg a gazdádtól, hogy adjuk a búzát!

A gyerek visszament, s bekiáltott az ablakon. A gazda ki sem jött, ő is csak úgy az ablakon át mondta, adják csak ők is úgy, ahogy jár; vagyis, ahogy általában veszik.

Elérkeznek a vásárba, az asszony meg a gyerek. Hamarosan odament hozzájuk egy ravasz kereskedő. Kérdi az asszonyt:

- Hogy adja a búzát?

- Ahogy jár - mondja egyszerűen az asszony.

A kereskedő azt felelte, elmegy megkérdezni, hogy jár most a búza. De közben azon gondolkozott, hogy csapja be ezt az asszonyt, aki még alkudni sem akar. Amikor visszajött, azt mondta, hogy a búza most úgy jár: felit adják hitelbe, felit meg várakozás fejibe.

- Jól van, ha úgy jár, hát úgy adom - mondja a buta asszony. - És pénzt mikor kapok? - kérdezte.

- A legközelebbi vásárkor!

- Jó! De hogyan ismerünk egymásra? Mert az sokára lesz.

Feleli a ravasz kereskedő:

- Én odaadom magára az én rossz kabátom, maga meg ideadja a bundáját. Ki-ki megismeri a holmiját, így egymásra találunk.

A buta asszony ezt nagyon okosnak találta. Rögtön levetette a bundát, átadta a kereskedőnek, a kereskedő meg odaadta az asszonynak az ő rossz kabátját. Kész volt a vásár Elindultak hazafelé. A kereskedő vitte a búzát, a buta asszony vitte a nagy büszkeségét, hogy ő is tud vásárra járni.

A gazda megkérdi tőle, ahogy hazaért:

- Hogy adtátok a búzát?

- Ahogy járt! - feleli az asszony.

- Helyes. A pénz hol van? - kérdi az ember.

Mondja nagy gőgösen az asszony:

- Pénz nincs, mert a búza most úgy jár: fele hitelbe, fele várakozás fejibe.

Csodálkozik az ember, de még kérdi:

- Mégis, pénzt mikor kapsz?

Mondja emelt fővel a szellős agyú asszony:

- Legközelebbi vásárkor!

Néz az ember, most már haragosan, s kérdi:

- Honnan ismered meg a kereskedőt?

Feleli csípőre tett kézzel a butaságtól most már harcias asszony:

- Megcseréltem a bundámat az ő kabátjával! Erről találunk egymásra.

Az embert elhagyta a türelme. Azt kiáltotta:

- Még ilyen bolondot sem láttam!

Feleli mérgesen az asszony:

- Mert mit lát maga? Hisz sehova se jár!

Az ember még jobban megmérgesedik:

- Jó! Megyek máris világgá, s addig haza se jövök, míg ilyen bolondra nem találok!

Elindult valóban az ember tüstént a világba. Lassan ment, mert szentül hitte, úgyis sokat kell mennie, az ő feleségénél nehezen lel butábbat. Egy sötét erdőn ment átal. Meglátott messziről valami világot, s arra tartott. Bekopogtatott oda.

Beköszönt:

- Adjon isten jó estét!

Egy vénasszony fogadta.

- Mi járatban van? - kérdezte az embert.

Az ember már megcsinálta a tervét a buta fejűek kipróbálására. Tehát szép nyugodtan azt felelte:

- Most érkeztem a másvilágról.

A vénasszony egy cseppet sem csodálkozott.

- Nem tanálta ott véletlenül a fiamat? - kérdezte suttogva.

Az ember most már azon volt, hogy a butaság mélységét megismerje.

- Dehogyis nem! Csonttal s ronggyal kereskedik.

- Igazán? - kérdi kerek szemmel az asszony.

Az ember csöndesen folytatja a szót:

- Rongyos szegény, rossz a kabátja is, maga húzza a szekeret.

- Jaj, jó ember, visszamegy még maga oda?

- Vissza én, holnap reggelre már ott is kell lennem.

- Van egy szürke lovam, nem vinné el neki? Hogy ne neki magának kelljen húzni azt a szekeret!

- Dehogynem! Elviszek én akármit.

- Maradt még vagy három kalácsom is az ünnepről; aztán sütök még három libát, meg gyűjtöttem egy kis pénzt, amiről az uram nem tud. Vigye el neki, hogy legyen mivel forgasson egy kicsit. Meg most jut még eszembe: a férjem elcsalt a múlt vásáron egy bundát egy buta asszonytól, vigye el szegénynek azt is, hogy ne fázzék.

"Úgy látszik, ráakadtam, akit kerestem - gondolta az ember. - Nem is kellett olyan messze mennem."

De nem szólt. Lepihent ott egy kicsit, az asszony meg nekifogott a sütésnek. Levágta a libákat, s elkészítette az útravalót. Reggel felkelt az ember, felnyergelte a lovat, s úgy ment el.

Alig ment el az ember, mindjárt érkezett haza a kereskedő.

Az asszony hangos vidámsággal fogadta, már messziről:

- Gyere, gyere, hírt hallottam a fiunkról!

A kereskedő hitetlenkedve nézett rá:

- Menj el, tán megbolondultál?

- Nem is hiszed? Itt a bizonyíték! Nézd meg, elküldtem a lovat neki. Szegény csonttal meg ronggyal kereskedik odaát; maga húzza a szekeret! Küldtem neki egy kis kalácsot is, meg három libát, s még a kis gyűjtött pénzből, amiről te nem is tudtál. Na, meg a bundát is, amit arról az asszonyról lecsaltál!

A kereskedő nagyot lélegzett, úgy ránehezedett a haragosság.

- Ki volt az, te boldogtalan, akinek te ezeket adtad?

- Egy ember a másvilágból! Egyenesen a másvilágba ment.

- Csak butaság ne volna a világon - kiáltotta az ura. - Hogy valaki ilyen hiszékeny, ilyen tökkelütött, ilyen buta tudjon lenni!

Azzal a kereskedő elindult nyomban az ember után. Az ember már messziről észrevette, hogy valaki mérgesen siet utána. Bement a közeli erdőbe, megkötötte a lovát egy fához. Arrébb, az erdő szélén is volt egy fa, amelyik úgy állott, mintha el akart volna dőlni. Az ember fogta magát, nekidőlt, úgy tett, mintha azt támasztotta volna.

A kereskedő odament hozzá, és kérdezte tőle:

- Mondja! Nem látott egy embert erre menni egy szürke lovon?

Az ember látta, hogy a kereskedőnek a méreg már-már az eszét veszi.

Azért így felelt:

- Dehogyis nem láttam! De hiába is megy utána, mert az olyan erős ember, hogy senkitől nem fél!

A kereskedő megriadt egy kicsit. Nyelt egyet. De a mérgét csak nem nyelte le.

- Mondja, magától sem fél? - kérdezte.

Felelte az ember nyugodtan:

- Tőlem fél.

- Nem lenne szíves, hogy nekem visszahozza azt az embert? Adok száz forintot.

Az ember azt gondolta: "No, kipróbálom ennek is a butaságát." S azt felelte:

- Nem mehetek! Mert arra vagyok ítélve, hogyha ezt a fát nem támasztom, apám, anyám, testvérem, mind meghalnak.

A kereskedő valóban se látott, se értett a dühétől és fukarságától. Azt mondta:

- Tartom én addig azt a fát Csak menjen gyorsan! Hozza vissza, mert nagyon sok mindent elcsalt a feleségemtől!

Az ember bólintott, köszönt, szépen felült a lóra, elindult, és elment egyenest haza.

Otthon azt mondta a feleségének:

- Hazajöttem, mert akadtam olyan bolondra s butára, mint te!

A kereskedő egész nap várta az embert, hogy jöjjön vissza. Mikor megunta a várást, nagy óvatosan félreugrott, nehogy ráessen a dűlő fa. Akkor látta, hogy a fa nem dől le, akkor látta, hogy őt, a nagy ravaszt is lóvá tették.

- Miért jöttél haza? - kérdezte otthon az asszony, akit a konokság akkor is még megtartott a butaságban.

- Mert van olyan buta még, mint te! - felelte az ember.

- Nem megmondtam? - vágott vissza tüstént az asszony. - Nem volt igazam?

Az ember békét akart, s azért csöndesen azt mondta:

- Igazad volt. Nem te vagy a legbutább.

 

 

 

A libapásztorból lett királyné

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy szegény ember meg a felesége; volt nekik három lányuk.

Az apjuk egyszer vásárra készült. Vásárfiát akart hozni a lányainak, előhívatta hát a három lányt, aztán megkérdezte tőlük sorba, hogy hogyan szeretik őt. Az első azt mondta:

- Úgy szeretlek, édesapám, mint a legeslegszebb ruhát, aminőt csak a vásáron árulnak!

A második meg úgy felelt:

- Úgy szeretlek, édesapám, mint a gyémántos ruhát. Ugye, veszel nekem olyant?

Odafordult a harmadikhoz is:

- Hát te hogy szeretsz, legkisebb lányom?

- Kedves apám - felelte a legkisebb lány -, én úgy szeretlek, mint a levesben a sót!

- Hijnye, azt a kutya mindenedet! Hát hogy mersz te nekem ilyeneket mondani? Hát mire tartasz te engem? Ilyen keveset érek én teelőtted? Eredj most már, amerre látsz, nekem nem kellesz! - Szörnyen mérges volt az apja, amiért a lánya olyan kevésre becsülte őt.

No! A kislány hova forduljon most már? El van csapva azért az egy szóért. Szegény lánynak mit volt mit tenni: összeszedte, ami kis holmija volt, azzal elindult világnak.

Megy, mendegél, maga sem tudja, merre, nagy sokára egy nagy gazdaságra talál, amiről azt se tudta, hogy kié. Kérdezősködött itt is, ott is, úgy hallotta meg, hogy egy nagyon gazdag királyé.

Akkor előadta, hogy mi járatban van, kiféle, miféle. Hogy ő szolgálatot jött volna keresni, ha találna. Nem bánja ő, akármi dolgot adjanak neki, csak szánják meg! Nagyon megsajnálták a szőrruhába öltözött, rongyos lányt, de milyen foglalkozást adjanak neki? Felfogadták libapásztornak.

Ott szegénykedett, nyomorgott sokáig. Az ételért mindig a konyhába járt fel. Hát egyszer is ott sündörgött, ott forgolódott az ő rongyos szőrruhájában. Nagyot kiált rá a szakács:

- Nem mégy már ki innen, te! Mindig láb alatt vagy! Még egyszer a ruhádról beleesik valami az ételbe! Akkor aztán lesz kapsz, még fel is akaszthatnak miatta! Takarodj ki mindjárt!

A szegény lány kiment. Ahogy kiért a pitvarból, a királyfinak az ablaka meg éppen nyitva volt.

- Hová készül a királyfi? - szólt be az ablakon a szegény lány, látva, hogy a királyfi odabenn öltözködik.

- Mit kérded te azt? Ahová megyek, oda megyek. Elmegyek estére a bálba. Eredj az ablakomtól! - Azzal a lányhoz vágja a törülközőjét.

A libapásztor fogta magát, ment a libaólba, az ő rendes fekvőhelyére. Ott kivette a zsebiből, amit a konyhán kapott, aztán keserves sírás közt hozzáfogott a vacsorájához. Ahogy ott vacsorál, hallja, hogy mellette egy kis egér cincog. Odanéz, hát csakugyan az volt. Megsaj­nálta, adott neki egy kis darab kenyeret. Mikor az egér megette, hozott magával egy dióhéjat, letette a libapásztor mellé, aztán visszaszaladt a lyukába.

Megnézi a szegény lány a dióhéjat, ugyan mi lehet abban. Hát ahogy belenéz, egy gyönyörű szép aranyruhát látott. Nagyon megörült neki. Még tapsolt is örömében! "Megállj, királyfi, megállj! Hamarabb ott leszek én a bálban!" El is határozta magát, hogy elmegy, kimulatja magát, ha már szép ruhája van Azzal készült sebesen, megsimakodott, megmosakodott, felvette az aranyruhát. Akkor - köd előttem, köd utánam! - el a bálba.

Mikor odaért, táncba fogott mindjárt, nem is árult petrezselymet egy cseppet se. A királyfi mindig vele volt, nem hagyott vele senkit táncolni. Megbámulta nagyon, már meg is szerette. Kérdezősködött aztán tőle, hogy ki is ő. Aztán, hogy honnan való? A szép lány csak annyit szólt:

- Törülközőütővárra!

Akkor éppen új nótát húztak, elmentek megint táncolni. Egész reggelig mindig az a nóta járta.

A királyfi karon fogta a szép, aranyruhás lányt, engedelmet kért tőle, hogy hazakísérheti-e vagy nem. De a lány csak hímelt-hámolt, hogy így meg úgy, egyszer csak, uzsgyi, elszökött. A királyfi már csak a hűlt helyit találta.

A lány visszament a libaólba, az aranyruhát visszatette a dióhéjba, elővette a szőrruhát, felöltözködött, aztán megint csak a szegény libapásztor lett. Aznap délig a libákkal bajolt az árokparton, de eszibe se volt, hogy őérte most búsul valaki!

Eljött a dél, a libák is az ólban voltak, a lány megint ott sodormánkodik a konyhában. A szakács csak piszkolja, csak dúl-fúl.

- Eredj már innen, te szélhordta, te vízhajtotta Még egyszer csakugyan belekavarsz az ételbe, aztán akkor jaj nekem! - Adott neki valami kis harapnivalót, aztán kikergette.

A lány csak odamegy a királyfi ablakára. Ott benéz, látja, hogy a királyfi ugyancsak fésülködik, készül valahova!

- Hová készül, királyfiú, hogy olyan nagyon fésülködik? - kérdezte a lány.

- Mi közöd hozzá, akárhova megyek, csakhogy megyek. Elmegyek a bálba! Takarodj az ablakomtól! - Azzal a lányhoz vágja a fésűjét.

A lány kiment az ólba, ott egy szegletben várta be az estét. Mikor már gondolta, hogy lehetne indulni, kivett a dióhéjból egy ezüstruhát, megtisztálkodott - köd előttem, köd utánam! - ment a bálba.

Már állt a bál. A királyfi nem mulatott, csak egy helyen, az asztalnál szomorkodott. Mikor az ezüstruhás lányt megpillantotta, mintha elvágták volna, úgy megváltozott! Táncoltatta, mulattatta, olyan jó kedve volt, hogy csak! Megint faggatta, hogy ki is ő, merről való. A lány csak annyit mondott:

- Fésűütővárra!

Gondolkozott a királyfi, hogy merre lehet az, de nem tudta kitalálni sehogy se. Aztán felkérte a lányt, hogy hazakísérhesse, de a lány csak szabódott, csak húzódott, míg egyszer csak megint úgy eltűnt, mint azelőtt való este.

A lány megint csak hazament, az ezüstruhát, szépen összehajtogatva, visszatette a dióhéjba, felöltözködött a szőrruhájába. Mire kivilágosodott, már a tallón volt a libákkal.

Délfelé megint csak felment a konyhába. De már nem peszterkedett ott soká, megvárta, amíg adnak neki valamit, azzal elment. De a királyfi ablakánál újfent megállt.

- Tán megint a bálba készül a királyfi?

- Oda hát! De hát te mindig olyan szemtelen vagy, hogy beleselkedel az ablakomon?

Azzal a tükröt hozzávágta a lányhoz.

"Jól van, no - gondolta magában a lány majd hamarabb ott leszek én, mint te, ne félj!"

Megvárta az estét megint, felvett egy gyémántruhát - köd előttem, köd utánam! -, ment a bálba, de hamarabb is ott volt, mint a királyfi. Már javában táncolt, mikor a királyfi odaért.

A királyfi nem tudta nézni, hogy az, akit ő úgy szeret, mással táncolt. Odament, mérgesen elkapta annak a legénynek a kezéből, aztán ő táncoltatta.

Most még jobban mulattak, mint a két azelőtt való estén. A királyfi már nagyon szerelmes volt, csak a lány volt minden gondolata. Megint megkérdezte, hogy mondja már meg, de lélekre, hogy honnan való, mert ahogy eddig mondta, hogy hova való, azoknak még a hírét se hallotta. A lány azt felelte:

- Tükörütővárra!

- Hol lehet az? Nem tudhatom. A szomszédunkban van egy öreg ember, aki már sok országot bejárt, kérdeztem attól, de ezeket a helyeket még ő sem ismeri!

De a lány nem világosította fel.

A királyfi már nem tudott magának parancsolni, lehúzta az ujjáról a gyűrűt, odaadta a lánynak, hogy őrizze meg, és gondoljon rá, mert ő el akarja venni! A lány meg is ígérte, de már nem várta meg, hogy megint szóljon a királyfi a hazakísérésről, elillant, mint a pille, gyorsan szaladt haza, egyenest az ólba. Ott levette a ruháját, felvette a hétköznapló rongyosat.

A királyfi meg odavolt nagyon. Minden szívszándéka a lány felé volt már fordulva. Hogy az megszökött, a bálban is csak tört-vágott, keresztül akart menni mindenkin. Mikor hazament, csak a búnak adta magát, szavát se lehetett venni, olyan szomorú volt. Odament az anyja, apja, vigasztalta volna, de a királyfi csak búsult, nem hajtott az senkire se. Úgy fájt a szíve, hogy majd meghalt bele.

Ahogy eljött a dél, a lány is behajtott. A konyhában sustorgott már a sok étel.

A libapásztor is bemegy a konyhába, ott sündörög a szakács körül, akármerre lépett, mindig a lába alatt volt.

- Mit keresel te itt? Tisztulj innen mindjárt! - De a szakács került-fordult, a lány is addig sündörgött, addig forgolódott, hogy valahogy mégis betette a tálba a gyűrűt, amit a királyfitól kapott.

Azzal aztán kiszaladt.

Mikor beviszik az ételt, merítenek a tálból, hát csak megcsördül a kanál valamiben. Kiveszik, megnézik. Hát mi volt? A gyűrű.

Hívatták aztán a szakácsot: ki járt a konyhában? Megijedt a szakács, krajcár se maradt a zsebében. Most már baj van! Nem merte megmondani, hogy az a szőrruhás, mert akkor őt biztosan felakasztják. Hát csak tagadta, hogy senki.

- Szakács! Mondd meg, ki járt ott, mert akkor csakugyan felakasztatlak! De így nem lesz semmi bajod, ha bevallod!

Mit volt mit tenni! Bevallotta a szakács, hogy ott más nem járt, mint az a szőrruhás libapásztor.

- Hívd be mindjárt! Tisztítsa ki magát szépen, aztán jöjjön be!

A libapásztor szépen megmosakodott, megfésülködött, felvette a gyémántruhát. Bement.

A királyfinak a szíve majd meghasadt örömiben, mikor meglátta. Hiszen ez az, akivel ő táncolt, ennek adta ő a gyűrűt! Megölelte, megcsókolta, meg is mondta mindjárt, hogy elveszi feleségül.

Készültek a lagzira. Tanakodtak, ugyan kit hívjanak már meg? Hát többek között meghívták a lány apját is.

A konyhában meg a lány meghagyta, hogy az apjának külön csináljanak mindent, de só nélkül.

Jön a lagzi napja. Ott a lány apja is, jó kedve van mindenkinek, csak a lány apja nem eszik, olyan, mintha szomorú volna.

Kérdezik aztán, mi lelte? Mért nem eszik? Tán nem jó az étel?

De az ember csak hímelt-hámolt, nem akart szólni.

Odamegy a lány is, kérdezi az is:

- Hát mért nem eszik, édesapám? Ne szomorkodjék, ha már lagziban van!

Az apja mondja aztán, hogy jó itt minden, nagy finomul van elkészítve, csak az baj, hogy só nincs benne.

Akkor aztán odafordul a lánya:

- Látja-e, édesapám, maga engem azért az egy szóért csapott el, amiért azt mondtam, hogy úgy szeretem magát, mint a sót az ételben. Látja-e, hogy anélkül meg nem ér semmit az étel?

Mikor ezt a lány elmondta, az apjának csak úgy csurgott a szeméből a könny. Akkor aztán összeölelkeztek, lett olyan vigasság, hogy hetedhét országon se volt párja. A lány a királyfinak a felesége lett. Boldogan éltek nagyon sokáig, tán még most is élnek, ha meg nem haltak.

 

 

 

Ludas Matyi

Volt egyszer egy asszony; volt annak egy fia, Matyinak hívták. Hanem ez a Matyi csak nem akart használható emberré válni. Nem tudott azzal az anyja semmi pénzt kerestetni; nem tudta napszámba eregetni, pedig már legényszámba ment. Inkább a kuckóban ült.

- Nem dolgozom másnak! - mondta az anyjának, ha az noszogatta. Nem is csinált semmit, legfeljebb arra volt kapható, hogy őrizte a libákat. Tizenhat volt a kisliba, a két anyával meg a gúnárral együtt tizenkilenc.

A libák éppen akkorra növekedtek meg, mikor Döbrögben vásár volt. Azt mondja a legény az anyjának:

- Anyám, én elhajtom most ezeket a libákat a vásárra, Döbrögre.

De az anyja:

- Hová hajtanád! Majd elkelnek azok itthon is.

De a legény csak felcihelődött, hogy ő elhajtja a libákat a vásárra. Az anyja már nem ellenkezett, sütött neki egy jó tepsi pogácsát az útra; ha már olyan mehetnékje van, hát menjen. A legény a három nagy libát visszaverte, a tizenhat fiatalt meg elhajtotta.

Odaér a döbrögi vásárra. Odamegy hozzá a vásárban Döbrögi úr, a város ura, és azt kérdi tőle:

- Hát hogy adnád nekem ezeknek a libáknak párját?

- Ennek két máriás párjaként az ára. S még az apámnak sem adom alább - mondja a legény.

- Ejnye - mondja a döbrögi Döbrögi úr -, te huncut akasztófáravaló, nekem, földesúrnak, eddig sem szabta meg senki a portékájának az árát, de te sem szabod ám meg! Odaadod-e egy kurta forintért?

- Nem adom! Két máriás az ára, mondtam!

Döbrögi úr mögött ott volt két katona.

Rájuk parancsol:

- Fogjátok meg ezt az akasztanivalót, és kísérjétek a házamhoz. A libákat is hajtsátok oda.

Odakísérték Matyit Döbrögi úr házához. A libákat ingyen elvették tőle, Matyira meg jó huszonötöt rávertek. Ez lett a libák ára!

Azt mondja Matyi, amikor föltápászkodott a deresről:

- Jól van! De visszafizetem én ezt még háromszor az úrnak!

Döbrögi urat elöntötte a méreg. Nosza, mondja a legényeknek:

- Fogjátok meg a huncutot, vágjatok rá még harmincat!

Újra megfogták Matyit, lefektették a deresre, megint harmincat rávertek. Avval eleresztették. Kiment Matyi, most már nem szólt, de amit gondolt, az annál jobban a begyiben maradt.

Eltelt néhány esztendő, Matyi szégyenében és mérgében világgá ment. De csak nem emésztette meg a mérgét. Visszajött hát a szülőföldjére. Még aznap mit hall? Azt, hogy új kastélyt csináltat a döbrögi úr! Felöltözött erre Matyi ácsruhába, úgy ment el a döbrögi úr városába. Az új kastély fele már készen volt. Az épületfák mind ott feküdtek a kastély mellett, szépen kifaragva. Matyi odament, méregeti a fát, mint egy ácsmester.

Döbrögi úr meglátja, hogy valami külső országi ácsmester van az ő házánál. Kimegy, s kérdezi tőle, hogy kicsoda, micsoda is ő.

Azt mondja Matyi:

- Külsőországi ácsmester vagyok! Igen híres, mondhatom.

Döbrögi úr mindjárt aggodalomba esett a kastély miatt. Megkérdezte:

- Jó lesz ez az épületfa?

Azt mondja az ácsmester:

- Az épület, az megjárja, hanem kár volna ilyen dibdáb fával berakni, mivel ez nem erre való.

Döbrögi úr gondolkodik, hogy hát mit csináljon. Azt mondja végre az ácsmesternek:

- Van nekem egy erdőm, szebbnél szebb fák vannak benne. Ha ez nem rávaló, hát szebbet vágatok. Jöjjön ki velem, válassza ki!

Mindjárt kiparancsoltatott száz fejszés embert az erdőbe. Ő maga persze hintóra ült az ácsmesterrel.

Mennek ki az erdőbe. Haladnak a sűrűbe. Bemennek oda, ahol a legsűrűbb. Keresi, keresi az ácsmester az alkalmas fát, hogy melyik is volna jó az épületre. Kijelölgeti őket, és nekiállítják a száz fejszés embert, hogy vágják ki a fákat sorra.

S mennek beljebb, még beljebb. Végül elérkezik az ácsmester a döbrögi úrral egy mély völgybe, ahová a favágásnak még a hangja se hallik. Talált itt is egy alkalmasnak tetsző fát. Rászól az ácsmester a döbrögi úrra:

- Mérje csak meg az úr a törzsét; alighanem jó lesz ez is.

Döbrögi úr átöleli a fát, hogy lássa, elég vastag-e. Ezt várta csak Matyi. A fa másik oldalán egyszeribe összekötötte az úr két kezét, zsineggel. A száját meg betömte száraz mohával, hogy a kiáltozást ne hallják. Aztán levágott egy hajlós botot, s addig hegedült vele az úron, amíg kedve tartotta. Kivette a zsebéből a libák árát, a maga zsebébe rakta, s indult. De még azt hozzátette, mivel az úr a némaságában is nagyon kérdezőn meregette és forgatta a szemét:

- Nem vagyok én ács, hanem én vagyok Matyi! Emlékszik: a ludas! Az is leszek most már mindég, Ludas Matyi! Akinek az úr erőszakkal elvette a lúdjait. Akit az úr fizetség helyett jól megveretett! Még kétszer eljövök, mert három visszafizetést ígértem, s két megveréssel adósa vagyok!

Evvel otthagyta Döbrögi urat. A száz fejszés levágta a fákat, aztán elpihentek, és várták Döbrögi urat az ácsmesterrel vissza. Elunta várni végül őket a száz fejszés ember, hát elindultak láncba állva, mint mikor vadászok nyulat hajtanak, és bekeresik az egész erdőt. Nagy sokára megtalálják Döbrögi urat, de az ácsmester sehol: már-már aggódtak érte. Odamennek Döbrögi úrhoz, hát látják, inkább a másvilágon van, mint az innensőn. Úgy meg van csépázva, hogy alig tud szólni. Nyögi inkább:

- Nem ács volt az! Hanem a gazember Ludas Matyi, akinek a lúdjait egyszer elvettem. De mikor volt az! Én már el is feledtem! Ő meg azt mondta, hogy még kétszer eljön, és megver!

Hazavitték Döbrögi urat, lepedőben; majd hogy végleg meg nem kukult az ijedtségben. Ki sem kelt az ágyból. Leveleket küldözgetett mindenféle doktoroknak, hogy jöjjenek orvosolni, de semmiféle doktor nem merte felvállalni a gyógyítását. Egy pár nap múlva azonban Matyinak is fülibe jutott a dolog. Gondolt egyet.

Felöltözött tudós doktornak, kocsit fogadott, s elhajtatott Döbrög városába. Megszállt a fogadóban, ott egy kicsikét mulat s beszélget, mint afféle külsőországi doktor.

Kérdi a fogadóstól:

- Mi újság másképp ebben a városban?

Azt mondja a fogadós:

- Nincs egyéb, ha csak az nem, hogy Döbrögi úr rémisztően nagy beteg. Ha akadna doktor, aki meggyógyítaná, igen nagy fizetséget kapna.

Mondja erre Matyi, megsimogatva a fölragasztott szakállát:

- Én fel merem vállalni, meg is tudom gyógyítani!

Megörül ennek a fogadós. Mindjárt üzentet fel Döbrögi úr házához, hogy van itt egy külsőországi doktor, az mindenkit meggyógyít. Jöjjenek érte!

Hintón mentek érte. Odalép a doktor a beteghez, végigtapogatja, nézegeti, csóválgatja a fejét. Ránéz Döbrögi úr az ókulárés doktorra, s azt mondja neki lassú hangon:

- Ugye, nem bízik hozzám, hogy meggyógyulok?

Az orvos nagy vártatva válaszol:

- Ha lehet, meggyógyítom!

Megvidámult egy kicsit Döbrögi úr. Ludas Matyi pedig mindjárt tüzet rakatott a szakácsnéval, és fürdőnek való vizet melegíttetett. Aztán mindenféle cselédet elküldött az erdőre füvekért, gyökerekért. A háznál nem maradt senki más, csak Döbrögi úr meg Ludas Matyi. Mikor a háznál levők mind eltakarodtak, Matyi elővett egy jó erős botot, s odaáll az úrhoz:

- Most jön a kúra! - mondta neki, s ugyancsak megkúrálta. Az úr most beszélhetett volna, de rémületében most is csak a szemét meresztette.

- Nem vagyok én doktor, hanem Ludas Matyi! - mondta Matyi.

Amennyi pénzt csak talált a sublótban meg az almáriumban, mind előszedte, és elvette belőle a ludak árát.

Aztán azt mondta:

- Már kétszer itt voltam! De még egyszer eljövök!

A veréstől Döbrögi úr persze még betegebb lett. Hazajöttek a cselédek a füvekkel, gyökerek­kel; de az úr csak nyögni tudta, amikor a doktor után kérdezősködtek:

- Nem volt az doktor! Hanem Ludas Matyi!

No, a sok pénzért csak eljöttek a doktorok, és akadt egy, aki valóban meggyógyította Döbrögi urat. Az ettől fogva mindig strázsáltatta magát a katonáival, nehogy hozzáférhessen a Ludas Matyi. De lassan el is felejtkezett róla.

Egyszer megint vásár esett abban a városban. Ludas Matyinak megint csak eszébe jutott, hogy újra el kellene már menni Döbrögi urat megkeresni. Lókereskedőnek öltözött, szerzett magának egy jó lovat, és így ment el a vásárba. Odaállt ő is a többi gazda közé, és árulta a lovát.

Amikor eladta, tovább ténfergett, nézelődött a vásárban, várta az urat. Egyszer csak hallja, amint az egyik ember dicsekszik azzal, hogy az ő lova a legjobb futó ló a környéken.

Ludas Matyi odalép, s azt mondja annak az embernek:

- Igazán? Mert én épp olyan lovat akarok! Megveszem, ha megteszi oda a próbafutást, úgy, ahogy kívánom.

Az ember ráállt; azt mondja:

- Megteszem.

- No, hát - mondja Ludas Matyi -, álljon ide a lovával az útra, üljön föl rá, s ha majd Döbrögi úr jön a hintóval, akkor kiáltsa el magát, hogy: Én vagyok Ludas Matyi! Hanem aztán vágtasson ám, mert különben eloltják a gyertyáját.

Az ember erre is ráállt. Ki is mentek két órakor a város végére. Akkor érkezett Döbrögi úr a hintón. Az ember odalovagolt a hintóhoz, elkiáltja magát:

- Én vagyok Ludas Matyi!

De aztán jól megcsapkodta a lovát.

Hamar mondja erre Döbrögi úr:

- Fogd ki, kocsis, a lovakat! Utána! Aki elfogja a gazembert, két aranyat kap. Menjetek, mind!

A kocsis hamar felült az egyik lóra, a hajdú a másikra, utána eredtek. Döbrögi úr maga maradt a hintón, onnan nézte az üldözést.

A Ludas Matyi akkor szépen melléje állt, s csendesen odamondta neki:

- Nem az volt a Ludas Matyi! Hanem én vagyok az!

Az úr majdnem ájultan nyeklett vissza az ülésre. De Ludas Matyi csak megadta neki a harmadik részletet is. Azután a ludak árát megint kivette a zsebéből, s megmondta neki, hogy ez volt az utolsó.

Azzal Matyi eltűnt, s egy más tájon telepedett meg, ott vett magának feleséget, s még ma is él, ha meg nem halt.

 

 

 

Az ördög kilenc kérdése

Kedve támadt egyszer egy szegény székely legénynek, hogy megházasodjék. El is árulta végül az édesanyjának is, hogy miben töri az eszét.

- Ó, te semmirevaló, te élhetetlen! Tán bizony neked való a házasság! - mondja fölharsanva az anyja. - Tedd le magad arról a lóról, s ne bolondulj meg! Jobb lesz, láss dologhoz ahelyett.

- Miért, anyám? Én bizony megházasodom! - mondja nagy nyersen a legény. - Immár ideje nekem is, hogy ne üljek itthon.

- No, ide ne hozz menyecskét, ebbe a házba - mondja az anyja. - Főzök, sütök, mosok én magam rád, míg bírom magamat. Lám, a szomszédban az a hegyes nyelvű menyecske is, hogy bánik az ura anyjával! Hogy pocskondiázza, hogy becsmérli utca szeriben mindenütt, minden igaz ok nélkül, pedig ő maga teli van hibával, mint a rossz veteményeskert burjánnal. Velem is úgy bánhatna a te feleséged, mert mit tudom én, milyen fergeteges menyecskét hoznál a házunkhoz, s az milyen zenebonát csinálna a háznál. Velem ne is ellenkezz, mert hidd meg, még pórul jársz, ha nem nyughatol!

Így beszélt egy szuszra a legény édesanyja.

Szegény legénynek minden kedve elveszett. Nagy szemet meresztett az anyjára, s végül azt mondta nagy dérdúrral:

- Ne tereturáljon annyit, édesanyám; hisz immár mind megházasultak a faluban a legények, akik velem egykorúak voltak, most már én következem.

- Ne meregesd nekem olyan rútul a szemedet - mondja ismét nagy haragosan a legény anyja. - Nem tudom, miféle gonosz lélek furdal, hogy úgy nem férsz a bőrödbe. Jobb lesz, fogd meg a szád, s hallgass.

- Nem furdal engem semmi gonosz lélek - mondja dünnyögve a legény -, de ideje, hogy megházasuljak én is!

Erre ismét azt mondja az anyja:

- No, ha csakugyan feleséget akarsz hozni, vidd inkább a pokolba, de ide ne, mert inkább a nyakadat csavarnám ki, mintsem hogy azt megengedjem.

A legény apja belé sem kottyant a dologba; nem, mert a felesége parancsolt a háznál.

A szegény legény nagyon szívére vette a dolgot. Kiment nagy morgolódva a házból. Vacsorára sem ment be, éjjelre sem, hanem meghált az udvarban egy kis halom poros szénán. De egész éjjel nem tudott aludni egy cseppet is egész virradatig. Akkor felkelt, elindult feleség után!

Mendegélt, igen szomorúan s tele bosszúval, hogy az édesanyja olyan rútul bánt vele, hogy szinte megette kezét-lábát mérgében, azért, hogy ő meg akar házasodni!

Ment, utazott immár egyes-egyedül, egy kicsi pálcikával s egy üres tarisznyával. Mert persze az anyja nem adott útravalót sem neki.

Ment, ment idegen, ismeretlen helyeken, hegyen, völgyön, sík mezőkön keresztül, mindaddig, míg egy fényes rézhídhoz nem érkezett. Ott megállt, úgy elcsodálkozott a hídon, félt is rámenni. Amint ott álldogált, meglátja őt egy fehér szakállú, ősz öregember, s azt mondja neki:

- No, te szegény legény, menj, menj csak föl erre a hídra. Semmit ne félj, de csak lábujjhegyen járj rajta, mert különben otthagyod a fogadat. Mert ezt az ördög hídjának hívják. Úgy menj hát rajta keresztül, hogy meg ne nyikorgassa a csizmád kérge! Eddig kilencvenkilencen vesztek el itt, azért, mert nagy hetykén, lármásan s nem szép csendesen mentek rajta keresztül. Ottveszett egyszer egy egész násznép is szekerestől, lovastól, vőlegényestől, menyasszonyostól, csak azért, mert dörömbölve vágtában nyargaltak azon a hídon át!

A szegény legény előbb félt erősen a hídra lépni. Úgy félt, hogy szinte reszketett belé, de minthogy azt a hidat sehol másutt el nem lehetett kerülni, megerőltette magát, nekibátorodott. Szerencsésen, nagy vigyázva átment a rézhídon, éppen azon mód, ahogy az a fehér szakállú öregember megtanította.

De alig haladt a hídon túl a szegény székely legény, egy ördög csak kiugrott a híd alól, s ezt kiáltotta neki:

- Megállj, megállj, te szegény legény! Egy kicsi beszédem van veled!

Megállott a szegény székely legény egy helyben, de úgy megijedt, hogy még a lélegzete is megállott ijedtében. Az ördög közelebb lépett hozzá, s azt mondta neki:

- No, te legény! Én jól tudom, mi járásbeli vagy! Tudom, hogy házasodni akarsz. Azt is tudom, hogy szegény vagy. De amiért olyan becsületesen mentél keresztül a hidamon, hogy nem háborítottál, s nekem semmi bosszúságot nem okoztál, mint más utazók, én téged megjutal­mazlak. Mégpedig azzal, hogy mikor majd erre hozod a feleségedet, megkapod tőlem, amivel kiálljad a lakodalmi vendégséget. Ezért, mikor visszajöttök a menyasszonnyal együtt, nehogy másfelé, hanem éppen itt menjetek el. Mert itt adom meg, amit adni akarok. Most pedig csak menj a kilencedik faluig. Azt a falut Jámbortelepnek hívják. Ha el találnád veszíteni az utat, csak kérdezősködj, hogy hol vagyon Jámbortelep, csak ráigazít valaki. Abban a faluban, éppen a falu végin, a vetéskapu sarkánál lakik egy gazdaember. Van neki három lánya; kérd a legkisebbiket. Ha azt nem adják, kérd akármelyik másikat.

Elindult a szegény legény, s mindaddig utazott, míg el nem érte azt a Jámbortelep nevű falut.

Ott bement egyenest ahhoz a házhoz, ahová az ördög igazította.

Jól fogadták a háznál. A lányok gyanították, hogy mi járatban van a legény. Forgolódtak, sürgölődtek körülötte, jól is tartották, mégpedig rántottával. Amint ott mulatott a legény, csak előhozta, csak kisütötte aztán, hogy bizony ő azért jött, hogy elvenné valamelyik lányt, ha adnák.

- Melyiket vennéd a három közül? - kérdezte a lányoknak az apja.

A legény a legkisebbikre mutatott, s azt mondta:

- Nekem éppen ez is jó volna!

- Hej, öcsém - mondja az apa -, az asztagot sem a fenekén szokták megkezdeni. Ha mindjárt a leggazdagabb herceg kérné, annak sem adnám a legkisebbet, míg a két nagyobb el nem kelt.

- Nem bánom hát, ha a legnagyobbat adják is, ha azt adni akarják - mondja a legény.

Az apa s anya aztán odaígérte a legnagyobbik lányt. Tüstént papot hívattak, s még aznap meg is történt az összeesketés.

Hogy az esketés megvolt, ebédeltek együtt, s azzal útnak indult az új házaspár.

Mikor az ördög hídjához érkeztek, olyan szép csendesen mentek azon keresztül, mint a vőlegény ment azelőtt egyedül.

Ahogy átértek, kiugrott az ördög a híd alól, nagyot kiáltott:

- Hó! Megálljatok! Hadd adjam meg, amit ígértem volt!

Azok megállottak, az ördög pedig kihajtott kilenc kövér disznót a híd alól. Azt mondta a vőlegénynek:

- No, én ezt a kilenc disznót nektek adom. Majd otthon ölessétek le! Kettőnek az aprólékjából álljátok ki otthon a lakodalmi vacsorát, a kilencnek a szalonnáját pedig aggassátok fel a padlásra, és éljetek abból takarékosan. De azt is megmondom én neked, te vőlegény, hogy mától számlálva négy hét betelte után meg foglak téged keresni, mégpedig estéli tíz órakor. Ha kilenc kérdésemre meg nem tudsz felelni, elveszted a kilenc disznó szalonnáját, s azonkívül még egyéb bajod is lesz! De nehogy féltedben elmenj hazulról, mert ha mindjárt a tenger fenekébe rejtőzöl, onnét is kiveszlek!

A vőlegénynek szöget ütött a fejébe ez a beszéd, azért a feleségével szépen maguk elébe vették a kilenc kövér disznót, s hazahajtották. De nem az apai házhoz, mert hiszen a vőlegénynek megmondotta az anyja, hogy oda ne vigyen feleséget, hanem máshová. A faluban kibéreltek egy tisztességes házat a menyasszony pénzéből, abba beszállították. Megölették aztán a kilenc kövér disznót, kettőnek az aprólékából kiállították a vendégséget, kilencnek a szalonnáját pedig a padlásra felakasztották, s gazdasághoz fogtak.

Mikor a négy hét éppen betelt az összekelés után, a vőlegény búsulni kezdett. Nyugtalankodott erősen, hogy az ördög el talál jönni a kilenc kérdéssel, s ő nem tud azokra megfelelni.

Míg így emésztődött, bement hozzájuk egy rongyosnál is rongyosabb, koldusforma idegen ember. Szállást kért éjszakára. Adtak neki mindjárt, s jó vacsorával megkínálták.

Aztán lefeküdtek. A koldus is lefeküdt a tűzhely elé. Amint ott a hamuban heverészett, megkérdezte a vőlegénytől, hogy miért nem alszik, miért olyan szomorú, mikor az új házasoknak többnyire jókedvük szokott lenni.

- Nekem elég bajom van - mondja a vőlegény. - Nagy dolgot sújtottak az én fejemhez! Azt, hogy nekem ma kilenc kérdésre kell megfelelnem! Még ha tudnám, hogy mik lesznek azok a kérdések! Akkor talán nem is búsulnék, hanem gondolkoznék. De az a baj nagyja, hogy nem tudom, mik azok. S ha nem tudok megfelelni, rosszul lesz dolgom!

- Azért egy mákszemnyit se búsulj - mondja a koldus a tűzhely elől. - Bízd rám az egész dolgot! Te majd csak hallgass, egy szót se szólj. Én majd minden kérdésedre megfelelek helyetted, a te képedben.

Erre már kezdett ocsúdni egy kicsit a vőlegény. Megcsókolták egymást az új feleséggel, de csak nem jött álom a szemükre. Tépelődtek tovább, hogy vajon mit hoz az éjszaka.

Amint ott feküdtek, éjfél felé kopogtattak ám az ablakon.

Az ördög volt ott, s bekiáltott nagy dörgősen:

- Alszol-e, gazda?

- Nem alszom! - feleli hangosan a koldus a tűzhely elől a gazda helyett.

- Hát mered-e biztatni magadat, hogy megfelelsz a kilenc kérdésre? - kérdi ismét az ördög.

- Merem biztatni - mondja megint a koldus.

- No, hát azt kérdem tőled elsőben is - mondja az ördög -, mi van a világon, ami csak egy?

Feleli a koldus:

- Egy nap van az égen, egy feje van minden embernek.

Kérdi az ördög:

- Tudsz-e mondani valamit a kettőre?

Feleli a koldus:

- Akinek két látó szeme van, szerencsés ember: mindent tisztán láthat a nap alatt.

Kérdi az ördög:

- Mit tudsz mondani nekem a háromra?

Feleli a koldus:

- Amelyik házon három ablak van, az elég világos.

Kérdi az ördög:

Hadd halljam, mit mondasz a négyre!

Feleli a koldus:

- Négy kerék elég egy szekérre, több nem is kell.

Kérdi az ördög:

- Hát tudsz-e valamit mondani az ötre?

Feleli a koldus:

- Öt kézujj elég egy kardnak a markolatára.

Kérdi az ördög:

- Mondj valamit a hatra!

Feleli a koldus:

- Akinek jó hat ökre van, szánthat, vethet, boronálhat segítség nélkül is.

Kérdi már mérgesen az ördög:

- Tudnál valamit mondani a hétre is?

Feleli a koldus:

- Akinek hét lánya van, annak főhet a feje, míg rendre mind a hetet jó helyre férjhez adhatja.

Kérdi még mérgesebben az ördög:

- Mondj valamit most a nyolcra!

Feleli a koldus:

- Akinek nyolc asztaga van a csűrkertben, az nem szorul másra kenyér dolgában.

Kérdi haragosan az ördög:

- Hát utoljára, mit mondasz a kilencre?

Feleli a koldus:

- Akinek kilenc disznó szalonnája van a padlásán, nem fut a szomszédba pörkölnivalóért!

Az ördög elbámult a kész feleleteken, szava is elállt. Mind azt hitte, a gazda maga felelget neki.

Végül is azt mondotta:

- No, légy hát magadnak! Látom, többet tudsz, mint én!

Azzal ellódult, ahonnan jött, de még a lépésén is hallatszott, hogy eszi a méreg.

Az új gazda pedig másnap reggel jóltartotta a koldust étellel, itallal. Adott neki útravalóul sódart, disznólábat, s más egyebet, amije volt, amiért az őt kisegítette a bajból. Ő maga pedig s a felesége addig igyekezett, hogy hamarosan jószágot szereztek, arra házat építettek. Az asszony jó asszony volt, sokat segített még az ura anyján is, annak szorult állapotában. Még ma is süti a palacsintát, ha a kilenc disznó szalonnája már el is fogyott.

 

 

 

Így jár, aki irigy

Volt egyszer egy szegény ember. Nagyon sok gyermeke volt, már talán a számukat se tudta. Avval kereste a kenyerét, hogy a Drávára járt halászni. Egyszer, ahogy kimegy a Drávára, kihalász a vízből egy karikás valamit. Kezébe vette, nézegette, hazavitte. Gondolta, hogy otthon a gyerekeknek lesz mivel játszani. Ahogy a gyerekek játszottak vele, az mindig fényesebb lett. Egyszer csak látta, hogy aranykarika. Összeszedte a cókmókját, a karikát egy ruhába göngyölte, s felment a királyhoz. A kapunál megállították, nem akarták beereszteni.

- Mi járatban van kend? - kérdezik.

- Hoztam a királynak ajándékot, azért akarok felmenni! - mondja az ember.

Arra felengedték. Mikor az aranykarikát átadta a királynak, azt kérdezte tőle:

- Honnan való ez az aranykarika? Hol vetted?

- Fölséges király, nem vettem én ezt sehonnét: halásztam a Drávában, és ott fogtam.

A király elfogadta az aranykarikát, de megparancsolta, hogy adjanak a szegény embernek ezüstöt meg papírpénzt, amennyit csak elbír. A szegény hétrét görbült, olyan sok pénzt kapott.

Mikor hazaért, az egyik fiát elküldte a bátyjához, hogy kérje el a mérőt.

Azt mondja a bátyja a gyereknek:

- Ugyan, minek nektek a mérő, mikor még egy falat kenyeretek sincsen!

A gyerek nem szólt semmit. A bátyja a mérőt előbb szurokkal jól kikente, úgy adta oda. Mikor a pénzt megmérték, a gyerek visszavitte a mérőt, de sem otthon nem látták meg, sem ő nem vette észre, hogy egy ezüstpénz a szurokba beleragadt.

Kérdezi a bátyja a gyereket:

- No, mit mértetek vele?

Azt mondja a gyerek:

- Borsót!

Tudta is a gyerek, hogy mit mértek! Nem előtte csinálták! Mikor már a gyerek hazament, az idősebb testvér akkor nézte meg a mérőt. Hát látja, hogy egy ezüstpénz van a szurokba beleragadva.

Azt mondja magában: "Dehogy mértek ezek borsót! Hiszen itt pénz van"

Azon nyomban szaladt az öccséhez, hogy mondja meg neki, hol szerezte azt a sok pénzt. A felesége is vele ment. Gondolta a szegény ember, megtréfálja azt a zsugori testvérét, aki olyan rideg volt mindig hozzá. Azt mondta, úgy lett a pénz, hogy macskát vittek a királynak, mert annyi ott az egér, hogy még a királynak is a fülét rágják.

Rávágja erre tüstént a bátyja felesége:

- No, ember, vegyünk mi is macskát!

Azt mondja a szegény ember figyelmeztetőül:

- Ángyomasszony, ne vegyen sokat, mert megkarmolja!

De az nem hallgatott rá. Hazamentek, minden vagyonukat eladták, a pénzükön meg macskát vettek. Egy nagy kocsi macskát vittek a királyi várba.

Kérdezik a kapunál a katonák:

- Hová mennek kendtek?

- A királyhoz!

- Mi járatban?

- Hát macskát hoztunk neki!

- Nem mennek el kendtek rögtön a dolgukra? - mondják a katonák. - Csak nem akarnak a királynak macskát vinni?

De az ángyomasszony elkezdte ám a beszédet, hogy hallották, hogy itt olyan sok az egér, még a király fülét is rágják, és a múltkoriban csak egy macskát hoztak ide! Az ide nem elég! Ők hoztak egy egész kocsival.

A katonák alig eresztették be őket. De mégiscsak beeresztették.

Mikor a király elé értek, el sem mondták, hogy miben járnak. Azt hitték, olyan nagy örömöt okoznak neki. Egyenesen kioldozták a sok zsákot. A rengeteg éhes, dühös macska meg csak neki a királynak, karmolta, tépte, az meg nem tudott hová menekülni előlük: jajgatott, ahogy a száján kifért Beszaladtak a testőrök, alig tudták a sok macskát agyonverni meg kikergetni. Akkor aztán az embert is jól megverték és kikergették.

Mehetett az ember a feleségével haza.

Sose lettek többé gazdagok.