Osvát Erzsébet:
Meséltél és meséltél...
Velem voltál örömömben,
velem voltál bajban.
Velem voltál,ha sírtam,
velem ha kacagtam.
Meséltél és meséltél,
igazakat,szépet.
Kívántam hogy a meséd,
sose érjen véget.
Mit adtam én cserébe?!
Te azt sosem kérted.
De talán a két szemem
elárulta néked!
Álomszuszék kiskakas
Álomszuszék kiskakas
elaludt a fa alatt.
Pedig nem is a karcsú hold
sápadt fénye világitott,
dagadt képű nap sütött,
s az óra hatot ütött,
de a kakas csak aludt,
nem verte fel a falut,
nem verte fel jó korán,
hajnaloknak hajnalán.
Szedte vette teremtette
fürgeségét hová tette
az a szuszi kiskakas?
Szidta anyja,szidta apja,
korholta a dühödt gazda,
ám hiába
a kakas csak aludt a fa alatt.
Ejnye,pedig de szégyellte,
mikor ébredt,de restellte,
hogy nem tudta felkelteni,
mély álmából ébreszteni
a házat,ólat,s a falut.
De hiába! Elaludt.
Most aztán nevetik,
a szürit is kiteszik,
hogyha netán holnap is
elfeledne felébredni.
Uccu! Gyorsan elszaladt,
az óráshoz beszaladt,
s vett egy órát.Vekkerórát.
este felhúzta a srófját,
és nyugodtan lefeküdt.
Másnap hogy az óra üt,
uzsgyi!-máris felrebbent,
-KUKURIKÚÚÚÚ! Jó napot!
A legfrissebb én vagyok.
Én köszöntöm a napot,
én köszöntöm ily korán
hajnaloknak hajnalán!
Hárs László:
Mégse-vers
Az asztalnak négy lába van,
és mégse megy sétálni,
a lábasnak nincs lába,de
a kályhán szokott állni.
a fazéknak két füle van
és mégsem hallja hangod,
s a kancsó szája eddig még
egyetlen szót se mondott.
A káposztának feje van,
de ész egy csepp sincs benne,
a karszék karja oly merev,
mint hogyha fából lenne.
A lánc hiába néz körül
a láncszem úgysem láthat,
s a vasaló ,az paripa
de csak a deszkán vágtat.
A csavarnak anyája van,
s hiába,mégsincs apja,
a gereblyének foga van,
s csak a földet harapja.
Kukoricának haja van,
és mégse fogja fésű,
S a nád az nem lesz katona
bármilyen deli növésű.
A ráknak ollója van,ám
a birkát mégsem nyírta...
És ezt a kis verset se
a motolla tolla írta.
Pákolitz István:
Anyámnak
Hogyha virág lennék,
ölelnélek jó illattal:
Hogyha madár lennék,
dícsérnélek zengő dallal.
Hogyha mennybolt lennék,
aranynappal,ezüstholddal,
beragyognám életed csillagokkal.
Virág vagyok:ékes
piros szirmú,gyönge rózsád,
madár vagyok:fényes,
dalt fütyülő csöpp rigócskád,
eged is: szépséges
aranynappal,ezüstholddal
beragyogom életed csillagokkal.
Móra Ferenc:
Anyának
Álmomban az éjszaka
aranykertben jártam.
Aranykertben aranyfán
aranyrigót láttam.
Aranyrigó énekét
a szívembe zártam.
Ahány levél lengedez
szélringatta ágon,
ahány harmatcsepp ragyog
fűszálon,virágon,
ÉDESANYÁM fejedre
annyi áldás szálljon
Áprily Lajos:
Erdei út
Itt szarvas járt Kis unokám,
menjünk utána friss nyomán.
Figyeld csak ,milyen tiszta nyom:
puha földön járt,nem havon.
Itt mint szétnyíló kagyló,olyan.
Itt repedt szív formája van.
a lépte mindenütt nyugodt,
nem űzte senki,nem futott.
Nézd,itt megállt,mohot kapart,
itt meg kőris-kéregbe mart.
Szép halkan rakd a lábadat,
ne roppants száraz ágakat.
Most fényességbe tér utunk,
zúzmarás tisztáshoz jutunk.
Odanézz:ott áll a csodás-
s körül ragyogás,ragyogás...
Kopré József:
A csorba fogú kisegér
Egyszer volt egy hófehér,
bársony bőrű,
selymes szőrű,
csorba fogú kisegér.
Szomorú volt bizony joggal.
Mihez kezd egy csorba foggal?
Éhes is ,a has korog,
ráadásul:
mozog is a csorba fog!
Huzatba ült 3 nap:
Csak vinné ki a huzat!
Odaadnám egy vak lóért
vagy egy görbe lópatkóért
azt a vásott,
alig látszott ,
pici csorba,rossz fogat.Alighogy a szót kimondja,
tüsszentett is azon nyomban
egy nagyot.
De akkorát hogyha napestig
keresnénk se találnánk meg
a fogát.
Vörös István:
A boszorkány röpte
7 madár az 1 boszorkány,
fent ülnek a felhők ormán,
seprűnyélen jön le onnan,
7 hajtincse mind 1 kontyban.
7 ujja van a bal kezén
7 szempillája a jobb szemén,
1 feje van,mert nem sárkány,
7 tollból nőtt púp a hátán.
7 sebességes a söprű
csontja vékony,teste könnyű.
Orra nem vas,csak műanyag,
elsuhan a felhők alatt.
Majtényi Erik
A hízelgő
Szereti a meleget,
megfogja az egeret,
ha dorombol,nem haragszik
hogyha piszkos ,megmosakszik.
mászkál egész éjszaka,
sokszor reggel jön haza,
sose mondja meg hogy hol járt,
padláson vagy tetőn kószált
Nyulász Péter:
Héjjá héjjá hó
Egyszer volt egy tojásom
héja mint a hó.
Azt gondoltam elásom,
héjjá héjjá hó!
Kikel mint egy kis virág-
azt gondoltam én-
irigyel majd a világ,
ha csipog a csibém
Kell egy hely a kertemben
ahol csendben elrejthetem,
Friss homokba helyeztem,
tartsa a nap melegen.
Megfigyeltem minden nap,
vajon mi történt?
Lassan majdnem meguntam,
eltelt 3 hét .
Hanem akkor egyszercsak
megmozdult a föld,
előbújt egy fióka,
teste tiszta zöld.
Se nem kacsa,se nem tyúk
nem is pulyka nem is lúd.
Nincsen szárnya,nem madár,
négy lába van azon jár.
Tojásomból bújt elő,
vajon mi lehet?
Háta kemény mint a kő,
aztán hirtelen:
nagy lett az én örömöm,
hisz ez csoda jó!
Van egy saját teknősöm,
héjjá,héjjá hó!
Kányádi Sándor:
Novemberi szél
Lefonnyadt rég az áfonya,
deres a medve lábnyoma.
Lecsupaszult a málnavész.
Minden toboz a földre néz.
Hályogos szemmel pillogat
olykor néhányat még a nap.
Se ciripelés,se csipogás
hallgat minden kis muzsikás.
Csak a szél,csak a szél
egyedül ő zenél.
Ág se moccanhat nélküle,
Minden kis hang az Ő műve.
A medve helyett ő morog,
Övé minden csőr és torok,
ő játszik minden furulyán
harsonán,dobon,pikulán.
Táncoltat erdőt,bokrokat,
lebbent az égre fodrokat,
s annak ,ki ellene szegül
annak a hátán hegedül.
A nap
Mi az a nap? Mi az a nap?
Nem is nap az tulajdonképp.
Ugyan mi hát? ... Semmi más,
mint egy szappanbuborék
Valami óriásfiú
kifújja reggel keleten,
s szétpattan este nyugaton-
És ez mindennap így megyen.
Osvát Erzsébet:
Útra kel egy falevél
Fúj a szél,zúg a szél,
útra kel egy falevél.
Fürgén pereg le a fáról,
libben-lebben,földön táncol.
Búcsút integet a fának,
felnevelő jó anyának.
Széldanára karikázik,
bukfencet vet,gurgulázik.
Felszökik a szél hátára,
s repül ki a nagy világba.
Kányádi Sándor:
Októberi lakoma
Sárguló,ritkuló lombú fák,
üresen ásító fészkek.
A fák alatt egy kis legény
vidáman fütyörész.
Almát tallózgat,lomb között
lapító almát ,körtét.
(Kár hogy a dióágakat
a verők összetörték)
Megrakja zsebét ,kebelét,
s kiül az őszi napra.
Mellette dióval tele
üldögél a kalapja.
Követ keres,két jó követ,
föl sem kell állni érte.
Körülötte már ott csücsül
utcája kicsi népe.
Elkezdődik a lakoma
A szomszédban lekvárt főznek.
Süt a nap,finom szilvaíz
illata van az ősznek.
Kányádi Sándor:
Májusi mondóka
Kőről köre bukfencezik
a patak.
Ágról ágra röppennek a
madarak.
Dombról dombra száll a szellő
szaporán.
Nyáj kolompol a szelíd domb
oldalán.
Benépesül zeng,zsibong a
nagy határ
kapaélen táncot jár a
napsugár.
Ég a munka.Mindenkinek
dolga van.
Csak a juhász s a pacsirta
furulyázgat gondtalan.
A tízéves rohan /Népköltés/
A tízéves rohan,
a húszéves szalad,
a harmincéves siet,
a negyvenéves halad,
az ötvenéves ballag,
a hatvanéves baktat,
a hetvenéves meg-megáll
a nyolcvanéves botorkál,
a kilencvenéves alig áll,alig él,
a százéves,ha megéri,
bizony csak üldögél.
Egy érik a meggy /Népköltés/
Egy, érik a meggy
kettő,feneketlen teknő,
három,majd haza várom,
négy,bíz oda nem mégy,
öt,esik a köd,
hat,hasad a pad,
hét, múlik a hét,
nyolc, kenderkóc
kilenc,kis Ferenc,
tíz,tiszta víz,
tizenegy,áldomás,
tizenkettő,vak Tamás,
tizenhárom, vasas járom,
a nyakadat belezárom,
tizennégy,dongólégy,
tizenöt,idejött,
tizenhat ,elszaladt,
tizenhét,tíz meg hét,
tizennyolc,magas a polc,
tizenkilenc, iszik Ferenc,
húsz, csirkezúz,
búzát,rozsot összezúz...
Egy szem borsót ültettem /Népköltés/
-Egy szem borsót ültettem,
megette a kismadár.
-Hol az a kismadár?
-Elbújt a nagy fűben.
-Hol az a nagy fű?
-Levágta a nagy kasza.
-Hol az a nagy kasza?
-Kert felé van akasztva.
-Hol az a nagy kert?
-Elégette a nagy tűz.
-Hol az a nagy tűz?
-Eloltotta a nagy víz.
-Hol az a nagy víz?
-Megitta a kis bika.
-Hol az a kis bika?
-Levágta a nagy fejsze.
-Hol az a nagy fejsze?
-Sarokba a helye kuporodj melléje!
Horgas Béla:
Este
Este minden nagyobb lesz,
inognak a lámpák,
sötétbársony szájukat
hegyek,fák kitátják.
Este minden eleven,
mozdul a fa törzse,
ugrik elém hirtelen,
derekamra ütne.
Este benn a szobámban
rossz egyedül lenni,
még rosszabb az udvaron
nem merek kimenni.
Este még a kutyák is,
a kutyák is félnek,
ugatják a hordóból
kiömlő sötétet.
Weöres Sándor:
Napsugár a levegőben
Napsugár a levegőben,
tündököl a rét,
kincseit az ifjú tavasz
bőven önti szét.
Szántogatók dala száll,
égig evez a madár,
méz- illatú libegéssel
közeleg a nyár.
Fényes idő lelke jár,
belepezsdül a határ
lengjünk,mint a harang nyelve
énekelve már!
Pohárnok Jenő
A legnagyobb kincs
Nagyon gazdag vagyok,
Bár aranyam nincsen,
De van édesanyám
Ő az én drága kincsem.
És e kincsnél a világon
Nagyobb semmi sincsen!
Osvát Erzsébet versei az évszakokról:
Pattan a rügy
Tavaszt rikkant a rigó,
itt van már a gólya.
Pattan a sok rügy a fán,
mintegy varázsszóra.
Eltűnt a hó,és a föld
vidáman ébred.
Bimbót bont az ibolya
híre sincs a télnek
Kánikula
Rekkenő hőség,kánikula.
Lógó nyelvvel lohol egy kutya.
Virágok szirmát belepte a por,
esőre szomjas fű,fa, bokor.
Levél nem rezzen
szellő nem matat.
a kert kapuján
néma csendlakat.
Jött őszanyó hideg széllel
Jött őszanyó hideg széllel,
aranysárga vízfestékkel,
sárgák lettek a levelek,
fújtak,fújtak őszi szelek.
Fújtak,fújtak öszi szelek,
lehullottak a levelek.
Ott vannak a fák alatt.
Látod a sok aranyat?
Hópihék
Puha pelyhek,hópihék,
pici fehér hócsibék.
Kavarogtok kergetőzve,
megpihentek bokron,fán,
az udvaron, a kukán.
Tiszta lesz a piszkos udvar,
hófehér a háztető-
mint a frissen mosott-vasalt
fehér vászonlepedő.
Varázsoltok,ti bűvészek,
feketéből hófehéret,
a csúnyából
hófehéret.
Weöres Sándor:
Románc
Gyöngy-ág,rózsa-ág
hova lett a bóbitád?
Három lepke kék,zöld,sárga,
ott libbent a napsugárba.
A virágot ők se szedték
csak a szirmát érintették,
úgy sodorták az illatot,
mint egy selyem-gombolyagot.
Lepke ülte rózsa-ág
hol a bóbitád?
Nemes Nagy Ágnes:
A szék
A szobában van egy szék.
Nem mondom hogy csodaszép.
Vén a támla,lóg a karfa,
mintha volna gyönge mancsa.
Az igaz míg kicsi voltam
ha nem látták,ráugrottam,
a karfáján lovagoltam
de akkor még buta voltam.
Most sajnálom,ha morog,
nyikorog és nyiszorog-
Olyan mint egy barnamedve,
főleg este,főleg este.
Nemes Nagy Ágnes:
Gesztenyefalevél
Találtam egy falevelet,
gesztenyefa levelét.
Mintha megtaláltam volna
egy óriás tenyerét.
Ha az arcom elé tartom,
látom,nagyobb,mint az arcom,
Ha a fejem fölé teszem
látom,nagyobb mint a fejem.
Hogyha eső cseperegne,
nem bánnám,hogy csepereg,
az óriás nappal-éjjel
óriás tenyerével
befödné a fejemet
Zelk Zoltán versei
Egyszer régen az irkámon,
született egy ákombákom.
Hát egyszer csak látom, látom:
két lábra az irkámon,
úgy indul el ákombákom.
Azt hittem, már sose látom,
oly messze ment ákombákom,
de mikor az erdot járom,
ül az ágon ákombákom,
s rajta van a nagykabátom.
Szólok hozzá: "Ákombákom,
mért vitted el a kabátom?
Eso esik, mindig ázom,
hideg szél fúj, mindig fázom...
Légy olyan jó, ákombákom:
add vissza a nagykabátom!"
S képzeljétek, jövõ nyáron,
eljött hozzám ákombákom:
s visszaadta nagykabátom.
Este jó, este jó
este mégis jó.
Apa mosdik, anya fõz,
együtt lenni jó.
Ég a tûz, a fazék
víznótát fütyül
bogárkarika forog
a lámpa körül.
A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégse szomorú.
Lassú tánc, lassú tánc,
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.
De az ágy, meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.
Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is mint a füst,
mert könnyû vagyok...
Ki emel, ki emel
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet...
Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül és ott ülök
az ölében én.
Egyszer régen, nagyon régen,
zúgó erdõ közepében
három nyulak összegyûltek,
selyemfûre települtek,
ottan se ültek sokáig,
talán csak egy fél óráig
amikor felkerekedtek,
hogy már végre hazamennek,
egy szarka felettük szállott,
s felkiáltott: „Mit csináltok?
Mit csináltok három nyulak?
Úgy ültök ott, mint az urak..."
-Úgy, úgy bizony, mint az urak!-
felelték a három nyulak.-
Ezután már urak leszünk,
ebédre rókahúst eszünk!
Nem fogjuk az idõt lopni,
Most indulunk rókafogni!...-
Csacsi szarka, nem elhitte?
Repült is már, a hírt vitte,
s buta róka is elhitte.
De hát hogyne hitte volna,
akármilyen ravasz róka,
mert a szarka így kiáltott:
„Egy jegenye fölött szállok,
mikor lenézek a földre,
három nyulak ülnek körbe.
Összebújva tanácskoznak...
Jaj, mekkora nyulak voltak!
Jaj, mekkora fejük, szájuk,
a medve egér hozzájuk!
Hát még mirõl beszélgettek?
Hogy eztán csak rókát esznek..."
Ennek a fele se móka!
Szedte is lábát a róka
Futott ki az erdõszélre,
csak mielõbb odaérne!
Hát amint ott futott, szaladt,
szemben vele farkas haladt:
-Szaladj te is, komám, farkas,
jaj, mit láttam, idehallgass!
Az erdõ közepén jártam,
most is borsódzik a hátam,
sosem láttam ilyen szörnyet,
ottan ültek három szörnyek!
Három nyúl volt, és akkora,
fél méter is volt egy foga!
Hát még mirõl beszélgettek?
Hogy eztán csak farkast esznek...
No hiszen egyéb se kellett,
a farkas is futni kezdett.
a rókával versenyt futott,
majdnem az orrára bukott.
Addig futott, amíg szembe
nem jött vele egy nagy medve;
a medve így szólongatta:
„Hova szaladsz, farkas koma?"
-Medve komám, ne is kérdjed,
szaladj, ha kedves az élted!
Erdõ közepében jártam,
jaj, mit láttam,
jaj, mit láttam!
Három nyulak ottan ültek,
éppen ebédre készültek.
Akkora volt foguk, szájuk,
kis egérke vagy hozzájuk!
Hát még mirõl beszélgettek?
Hogy eztán csak medvét esznek!-
Egyébre se volt már kedve,
szaladni kezdett a medve.
Elõl róka, hátul medve,
közbül a farkas lihegve.
Így szaladtak erdõszélre,
szomszéd erdõ közepébe.
Szaporán szedték a lábuk,
szellõ se érjen utánuk...
Amíg futottak lihegve,
egy vadász jött velük szembe,
Nézi is õket nevetve:
együtt szalad róka, medve...
„No hiszen, csak ne nevessél,
vigyázz, nehogy bajba essél!
Szaladj inkább te is erre!-
kiáltott rája a medve.-
Az erdõben három szörnyek,
puska sem öli meg õket.
Három nyulak, de akkorák,
nem láttál még ilyen csodát!"
Szedte lábát a vadász is,
eldobta a puskáját is.
Ijedtében megfogadta,
most az egyszer érjen haza,
csak ne falják föl a szörnyek,
sohase vadászik többet...
Ezalatt a nyusziházban,
fûszálakból vetett ágyban,
három nyuszi aludt szépen,
összebújva békességben...
Weöres Sándor Versek
Arany ágon ül a sármány,
Kicsi dalt fúj fuvoláján,
Arany égen ül a bárány,
Belezendít citeráján.
Piros alma szívem ágán,
Kivirító koronáján,
Aki kéri, neki szánnám,
Akinek kell, sose bánnám.
Gyöngy az ido, vándoroljunk,
Nincs szekerünk, bandukoljunk,
Lassu folyó ága mellett
Járjuk a halk fuzfa-berket.
Este a láb gyönge, fáradt,
Lombok alatt nézünk ágyat.
Szöcske-bokán jo az álom,
Száll a világ lepke-szárnyon.
Nád alól és gõz alól
Vízi várból nóta szól,
Vízi várban zöld kövön
Dalol Ung király –
Hallja kinn a sima rét
Ung királynak énekét,
És nótára hajladoz
Lepke és fuszál.
Egyszer volt egy nagy csoda,
Neve: birka-iskola.
Ki nem szólt, csak bégetett,
Az kapott dicséretet.
Ki oda se ballagott,
Még jutalmat is kapott,
Így hát egy se ment oda,
Meg is szunt az iskola.
Tamkó Sirató Károly Versei:
Szil
szál
szalmaszál!
Merre jár a Pál?
Tenger szélén?
Hegyek élén?
Havas sziklák
meredélyén?
Hol bolyong
a messzivágyó,
tûzhegyjáró,
felhõszálló
Tengerecki Pál?
Hol a Bajkál halat dajkál,
kis pej lován ott poroszkál.
Hol porzik a nagy zuhatag,
arany szitakötõt itat.
Megfújja fény-trombitáját,
felölti neon-ruháját.
Viharcsónak legelején
száll a tûztenger tetején.
Göncölszekér útját rója
ezüstszínû ûrhajója.
Varázsdallal, muzsikával
harcot vív a Fagykirállyal.
Siklik villanyfelhõk szélén,
kóborol a tenger mélyén.
Szil
szál
szalmaszál!
Gyere haza, Pál!
Vándor kedved
meddig éled?
Játszanék már
újra véled.
Messzeségbõl
hozzám térj meg!
Tõlem többé
el ne tévedj,
ecki,
becki,
tengerecki,
Tengerecki Pál!
Szil
szál
szalmaszál!
Merre járt a Pál?
Merre járt a
messzivágyó
jéghegyjáró
felhõszálló
Tengerecki Pál?
Ment, amerre
szeme látott...
Bebolyongta
a világot
- s belefáradt
már.
Lova üget...
Gépe dörög...
Magában õ
így füstölög:
Mért is menjek Tangerbe
- fulladni a tengerbe!
Gyötörjön a zsába
- nyirkos Kambodzsába?!
Nagy melegbe, nagy hidegbe
- izzadjak-fázzak Tibetbe?!
Sürgönyözhet Jereván:
-Tengerecki, gyere mán!
Üzenheti Bábel:
- engem ne hibázz el!
Suttoghatja Nápoly:
- engem holtig ápolj!
Zúg a Gangesz... Mindhiába
- nem indulok Indiába!
Hogyha mennék Asszíroszba:
- a Sors tönkremasszírozna!
Az a cudar Kalkutta
- béremet lealkutta!
Mind befagyott Bangkokba
- betétem a bankokba!
Kérhet-várhat Hawaii
- kedvem nem a tavalyi!
Mit érdekel Raratonga
- fürdök én a Balatonba!
Hazaszállok, mint az álom
- a hoppla-hopp-szalmaszálon!!!
Itt maradok veled én
- itt a Tisza peremén...
Így kiáltok: Tengerecki,
- a földgömböt itt hegyezd ki!
Kacagnak a nyári egek...
- itt dalol majd tiveletek
Szil
szál
szalmaszál...
itt lesz boldog közöttetek
ecki
becki
tengerecki
engerecki
vengerecki
Tengerecki Pál!
Fenn a hegyen,
körbe-körbe,
Tûztáncot jár
három törpe.
Rátiporva
kõre, rögre,
azt huhogják
megpörögve:
Hipp,-hopp,
hepe,-hupa,
avar,-muhar,
jaj, de puha!
Zeng a daluk
mindörökre,
Törpe bögre,
görbe bögre.
Szabó Lőrinc versek:
Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
mint a tüdõ a fazékból,
kidagadok én.
Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
apámnál is, anyámnál is
nagyobb leszek én.
Kicsi vagyok és,
erõs leszek én,
világ minden óriását
földhöz vágom én.
Kicsi vagyok én,
bátor leszek én,
óriások palotáit
elfoglalom én.
Kicsi vagyok én,
nagy úr leszek én,
arany szobát adok minden
testvéremnek én.
Kicsi vagyok én,
vezér leszek én,
én leszek a legjobb ember
a föld kerekén.
Azt hittük, már rég alszik, és
egyszerre frissen, hangosan
megszólalt a szomszéd szobából
Lóci, a kisfiam.
„Anyuka, kit temetnek el?”
– kérdezte; és mi, a nagyok,
összenéztünk, és a szemünkben
veszély volt és titok,
hogy mire gondol Lóci és
mitõl fél, hol jár az esze,
s a meglepetés zavarában
nem felelt senki se.
„Kit tesznek le a föld alá?”
– sürgette most már a gyerek.
„Azt, aki meghalt”, – szólt az anyja
gyorsan és nevetett.
„A-azt?” – békült meg a kicsi,
felejtve minden rossz gyanút.
„Csak azt?… Akkor jó!” – tette hozzá
és most már elaludt.
Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyrõl a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsõnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
– Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.
Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnõtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.
És ijesztõ volt odalentrõl,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erõsek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az elsõ hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.
Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!…
És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
– No, ne félj, – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.
Körösné Erdősi Anna versei:
Tipeg, topog kicsiny kis topánka
Piciny gyermek játszik a szobában.
Mindent megfog, bizonytalan a járása
Felfedező útra megy, kíváncsi a világra.
Haja selymes és csillogó
Illata megfoghatatlanul jó
Bőre finom, mint a fátyol.
Nagy szemével csak ámul.
Előtte a világ, nyitott mindenre
Szüksége van még sok segítségre.
S hogy jól sikerül-e majd élete,
Rajtunk, szülőkön is múlik, ugye?!
Szerelmünk tüzében
fogantál meg,
Közös akaratból,
vágytunk Téged!
Minden olyan más volt
ezen az éjszakán,
Megéreztem akkor,
Új élet indul el útján.
Szinte láttalak,
egy harmadik életet,
itt még nem láttam
kialakult képedet,
de éreztem testemben
kicsiny kis létedet!
Alig telt egy hónap el,
Mikor érkezett Tőled egy jel!
Igen, tényleg itt vagy, létezel!
Mint boldogságunk fénye,
ragyogtál fel!
S igaz, merősítést kaptunk,
Terhes, Kismama - mondta orvosunk.
A boldogságtól a családnak
ragyogott az arcuk!
Fejlődésnek indultál, elég gyorsan,
hétről-hétre egyre nőtt a hasam.
Az ultrahangos vizsgálaton már látni is lehetett
Miként fejlődik bennem a Te kis tested!
Halottam piciny kis szívednek
hangos dobogását,
Éreztem hasamban testednek mozdulását.
Már mint egy görögdinnye!
Hasam oly nagyra nőtt,
Jézusom! hát mekkora lesz ez a kölyök?
Hogy megtudjuk, ennek napja is eljött,
Március 9-én szüléshez készülődök.
A félelemtől s a fájdalomtól csak a várakozás nagyobb,
Végre láthatlak Téged, már csak erre vágyok!
Kíváncsiság és egyben félelem,
Jaj, csak mindened meglegyen!
Fiú vagy? - vagy Lány?
El sem képzelem!
Nevek a tarsolyban, mindkét esetre,
Szemeim már egyre az órát fürkéssze,
Már nem sokára jön a baba, mondják az orvosok,
Lélegezzen, majd fújjon nagyot!
Látszik már a feje! Rögtön meglesz!
Utolsó erővel még egy nagyot nyomjon!
S egyszercsak - a baba kicsúszott!
Sírni tud-e? Feszült pillanatok.
Igen,Igen! Hangos oázás törte meg a csendet,
Kisfia Született!!
Mi legyen a neve? - Attila!
Mint a fejedelemnek.
Szemeim sarkából örömkönnyek peregnek.
Mosdatnak Téged, majd idehoznak Hozzám,
Ilyennek képzeltelek, Én kicsi Babám!
Már Édesapád is ragyogva néz Reád,
Megszülettél Te, büszkék vagyunk Rád!
Mi vagyunk így most, Egy Kis Család!
APJA ÉS FIA
/MEZEI ANDRÁS/
részlet...
Ha apuval megszökünk
délig haza sem jövünk.
A kezünket zsebre vágva
kisétálunk a világba.
Még hogy ő nagy,én kicsi
talán ez is valami?
Lábunk előtt fut a labda,
hol én rúgom,hol meg apja.
Azután meg leülünk,
izzadt ingben lehülünk,
ehetnénk is az ebédet,
kezet mosunk,bokát,térdet.
Itt egy betű,ott egy betű,
hosszú,sovány vagy gömbölyű
Hogyha szépen összefogjuk,
Jól megnézzük,elolvassuk
Kibúvik egy szép szavacska,
Mint bokorból a nyulacska.
ZENGŐ ABC
MÓRA FERENC verses ABCje
Aranyalma ághegyen.
Bari bég a zöld hegyen.
Cirmos cica egerész.
Csengő csikó heverész.
Dongó darázs döngicsél.
Esik eső fúj a szél.
Füsti fecske ficsereg.
Gerle,galamb kesereg.
Gyom között gyors gyík szalad.
Harmatos hajnal hasad.
Itt van már a zivatar.
Jó az anya jót akar.
Kivirít a kikelet.
Leveles lesz a liget.
Lyukas fazék fekete.
Mese mese meskete...
Nádat a szél legyezi.
Nyúl a fülét hegyezi.
Orgonafán méhike.
Összerezzen őzike.
Patakparton pipitér.
Róka szava kicsit ér.
Suhog a sok sasmadár.
Szilvafára szarka száll.
Tücsök tarlón hegedül.
Tyúk az árkon átrepül.
Uccu,csípd meg,hóha-hó!
Ürgét fogott a sajó.
Vércse vijjog délelőtt.
Zörgetik a vasfedőt.
Zsindelyezik a tetőt.
Janikovszky Éva:
Ha én felnőtt volnék
Minden gyerek tudja,
még a legkisebb is,
hogy rossznak lenni
sokkal mulatságosabb ,
mint jónak lenni.
Folyton jónak lenni
iszonyúan unalmas,
és amellett fárasztó is.
Ha sokáig ülsz
mozdulatlanul egy széken,
elzsibbad a lábad.
Ha késsel- villával igyekszel enni,
kirepül a hús a tányérodból.
Ha egészen tisztára mosod a kezed,
a többiek már rég asztalhoz ültek,
mire elkészülsz.
A felnőttek folyton csak azt mondják:
LEGYÉL JÓ!
Meg azt hogy NE LEGYÉL ROSSZ!
Meg azt hogy FOGADJ SZÓT!
Meg azt hogy VISELKEDJ RENDESEN!
NE RÁGD A KÖRMÖD!MOSD MEG A KEZED!
Könnyű azt mondani...
Weöres Sándor:
A medve töprengése
Jön a tavasz,megy a tél,
barna medve üldögél:
-Kibujás vagy bebujás?
Ez a gondom óriás!
Ha kibujok vacogok
ha bebujok ,hortyogok:
ha kibujok,jót eszem,
ha bebujok,éhezem.
Barlangból kinézzek-e?
fák közt szétfürkésszek-e?
lesz e málna, odu-méz?
ez a kérdés de nehéz!
Zelk Zoltán:
Párbeszéd
-Honnét szomszéd?
-Ahol voltam onnét!
-Mit evett?
-Eleget!
-Mi jót?
-Hernyót!
-Hány volt?
-Egy volt!
-És még?
-Kukacot!
-Mennyit?
-Hatot!
-Hát még?
-Legyet!
-Hányat?
-Hetet!
-Mást még?
-Pondrót!
-Sok volt?
-Nyolc volt!
-Jó volt?
-Jó volt!
Ludwik Jerzy Kern:
A zsiráf a fényképésznél
Fénykép kellett a zsiráfnak.
Fényképészhez ment vasárnap.
-Le tud engem fényképezni?
-Le én kérem!
-Szépen tud ön fényképezni?
-Csodaszépen!
-És a képet most csinálja?
-Nyomban!
-Van e hozzá masinája?
-Ott van!
-Nem fog a kép elmozdulni?
-Kár izgulni!
-És elférek majd a képen?
-Csak a fele fér rá kérem.
-S mi lesz a másik felemmel?
-Hát azt majd külön veszem fel!
-De remélem nem lesz drága.
-Két kép az ára.
-Hátha elférek egy képen!
-Semmiképpen!
-Na jó,kezdjünk akkor bele!
Csett : a lába
Csett : a feje
-Kész!
Fél meg fél az egy egész.
És pompásan sikerült!
-Csak kicsit sokba került!
Csukás István:
Hideg szél fúj
Hideg szél fúj, hogy az ember
majd megdermed.
Kinek jó ez? Csak a kövér
hóembernek!
Szeme szénből, az orra meg
paprikából,
lába nincs, de minek is, ha
úgysem táncol?
Ütött-kopott rossz fazék a
tökfedője,
megbecsüli, hiszen jó lesz
még jövőre;
seprűnyél a nagyvilági
sétapálca,
el is mehetne, ha tudna
vele bálba.
Ilyen ő, az udvarunkon
nagy gavallér,
bár rajta csak ujjal rajzolt
az inggallér,
mégse fázik, mikor minden
majd megdermed,
el is mennék, ha lehetne,
hóembernek!
Csukás István:
Mackómese
Mackó brummog: irgum-burgum,
bundám rongyos, ezért morgom.
Elballagott a szabóhoz,
de a szabó pénzért foltoz.
A mackónak nincsen pénze,
elköltötte akácmézre.
Szegény mackó, mi lesz veled,
hogyha megjön a nagy hideg?
Csukás István:
Sün Balázs
Erdőszélen, erdőszéli
tölgy tövében volt egy ház.
Abban lakott hét süntestvér:
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Sün Demeter,
Sün Tihamér
s a legkisebb:
Sün Balázs.
Hogyha jól bevacsoráztak
Szűk lett nékik az a ház,
S előfordult ilyenkor,
Hogy kívül rekedt Sün Balázs.
Furakodott, nyomakodott
Morgott, perelt dühöngve
Semmit se ért, mit tehetett,
Lefeküdt a küszöbre.
Telt az idő, múlt az idő
Éjre éj és napra nap.
Egyre többször fordult elő,
hogy a házból a legkisebb kimaradt.
„Ebből elég! Torkig vagyok!”
kiáltott fel Sün Balázs.
„Sokan vagyunk,
s kicsi nékünk ez a ház”.
„Éppen ezért én elmegyek,
Szerbusz néktek hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!”
Miután így elbúcsúzott
Fogta magát, elindult.
Lába nyomán
Porzott a vén gyalogút.
Így baktatott, így poroszkált
Szomszéd tölgyig meg sem állt.
Ottan aztán sürgött, forgott,
Árkot ásott, falat emelt,
Tetőt ácsolt, ajtót szegelt,
És mire a nap leszállt,
Épített egy kalyibát.
„Így ni! – mondta – most már végre kényelmesen alhatok!
Nem tolnak ki
a küszöbre a nagyok!”
Falevélből ágyat vetett
Kényelmeset,
belé feküdt s hortyogott,
hogy csörögtek
s remegtek az ablakok.
Éjféltájban vihar támadt,
Hajlítgatta a vén fákat,
Fújt a szél nagy zajjal ám,
S arra ébredt, hogy zörögnek
A kalyiba ajtaján.
„Ki az? – szólt ki fogvacogva -
Ki kopogtat éjnek idején?”
„Mi vagyunk az – szóltak kintről.
Mi vagyunk a hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!”
„Elvitte a szél a házunk,
engedjél be,
ázunk-fázunk idekinn,
csurom víz a kabát rajtunk
és az ing”
„Jól van, jól van
- szólt Sün Balázs –
Jövök már”
S fordult a kulcs, nyílt a zár.
Betódultak mind a hatan,
Tele lett a kalyiba.
Kérdezte is Sün Tihamér:
„Mondd csak testvér,
nincs csak ez az egy szoba?”
Lefeküdtek, elaludtak,
S arra ébredt Sün Balázs:
Újra kicsi lett a ház!
Mert az éjjel ide-oda lökődve
Kiszorult a küszöbre.
„Ejnye! – mondta fejvakarva –
Mit tehetnék? Megnövök!
S akkor talán nem lesz ágyam,
Nem lesz párnám a küszöb!”