<

 

 

 

 

Tavat síró gólya
~~~~~~~~~~~~~~~~
Szandra korán ébredt. Első dolga volt, hogy kinézett az ablakon.

Elcsodálkozott. Kertjük végében egy madárféle gubbasztott. Gyorsan magára

kapkodta ruháit, és kirohant. Akkor látta meg, hogy a síró gólya előtt már

egy kisebb tavacska van.

- Hát te, miért sírsz? - kérdezte.

- Tavat csinálok - mondta az.

- És az minek?

- Minek?! - háborgott a hosszú lábú. - Békákat fogok nevelni.

- Hm...

- Az ember lecsapolta a mocsarakat, megmérgezte a vizeket. Ezért a

gyermekeim éhen halnak!

 

 

 

A páncélos giliszta
~~~~~~~~~~~~~~~~
Matyi egy nyári délután sóskát szedett a kert sarkában, amikor egy furcsa

féregfélét vett észre.

- Hát te, ki vagy? - kérdezte.

- Az esőgiliszta - válaszolta az.

- És milyen ruha van rajtad? A puha testeden?

- Sajátos páncél.

- Az meg minek?

- Hogy védekezhessem.

- Ki vagy mi ellen?

- A sok puhatestű, hasznos földjavítókat pusztító háziasszonyok

állatmérgezése ellen!

 

 

 

Az árva vidra
~~~~~~~~~~~~
Szabad időmben gyakran kisétálok a Lendva-patak partjára. Szeretem a

medre szegélyén gazdagon pompázó, dús növényzetet s a vízében úszkáló

állatocskákat figyelni. Különösen a fürge vidrapár pajkos játékát szeretem

nézni.

Csalódás ért. Lakásuk üres volt. - Vajon hol lehetnek? - tűnődtem. Keresni

kezdtem őket. Egy satnya égerfa gyökerei alatt vettem észre a hímet. - De

hol van a nőstény?

- Megölték - hallottam.

- Megölték? Kik? - kérdeztem.

- Az ember! - volt a válasz.

- Ezt nem értem. Ti védettek vagytok!

- A vízbe mérgezett, szennyes anyagot bocsátottak. Az ölte meg a páromat!

 

 

 

A pórul járt kakas
~~~~~~~~~~~~~~~~
Reggelenként a kendermagos kakasunk kukorékolására ébredek. Ez néhány

napja elmaradt. Kíváncsi lettem, mi történhetett az »élő ébresztőórámmal«.

Kimentem az udvarra, és megkérdeztem tőle:

- Újabban mért hallgatsz? Hová lett a betyáros, érces hangod?

Szomorúan rám nézett. A szemében könnyet láttam. Hallgatott.

- Válaszolj már! Mi történt? Ki bántott?

Csönd. Nemsokára fájdalmas, hörgő, nyöszörgéses sutyorgás tört ki a

torkából:

- Engem megöltek, megaláztak, tönkretettek. Fertőzött, romlott élelmet

adtak. A doktor szerint halálomig néma maradok!

 

 

 

 

Menyasszonyfogás
~~~~~~~~~~~~~~~~~
- Jó napot, pöttyös szőrű! Ki vagy te?

- Hogy ki vagyok? Én vagyok az ürge.

- Fürge ürge, bőre szürke. Muris bugris, ugri-bugri - hadarta a vakond. -

Ha szabad kérdeznem, mit keresel itt?

- Párt óhajtok. Menyasszonyt. Házasodni akarok.

- Házasodó barát, keresi az arát...

- Hallod-e, te pimasz, ne űzz ebből tréfát, elkapom az irhád!

- Csak sajnállak, nem gúnyollak...

- Inkább segíts nekem, hogy vőlegény legyek!

- Megpróbálom, megpróbálom, épp most látom, a szomszédom egy ürgelányt

kerget. Fuss oda, ragadd el, oltárhoz vezesd el!

 

 

 

Kutya-macska barátság
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Bodri gyanúsan figyelte, amikor a gazdája kiscicát hozott a házhoz.

- No, ezt megnyúvasztom - döntötte el.

- Bodri - hallotta -, gyere ide! Ez itt Kormi. Ez lesz a társad!

- Ez a szőrpamacs? - gondolta. - Miért nem kiskutya?

- Vigyázz rá! Még fiatal. Legyetek játszótársak, barátok!

- Ühm - hümmögött a kutya, majd a cseresznyefa árnyékába húzódott.

Elszundított. Arra riadt föl, hogy egy puha, szőrös test fészkelődik az

ölébe. - No, még csak ez hiányzott - suttogta.

A cica ekkor pofán nyalta, hozzásimult, dorombolt. Ez jól esett neki.

 

 

 

Méhcsalódás
~~~~~~~~~~~~
A falu közelében mintegy húsz hold napraforgótábla pompázott. Aranysárga

virágporát lenge fátyolként hintáztatta a délelőtti napfényben.

- Gyertek, szorgos méhecskéim, menjünk mézet gyűjteni! - szólt társaihoz

egy felderítő.

- Hová? - kérdezték azok.

- Ki a szabadba, a »sárgatengerre«. Gazdag zsákmánnyal térünk haza.

Az ezernyi szorgalmas méhecske boldogan szárnyalt szüretelni.

- Állj! Állj! Ne közelítsetek! Ne gyűjtsetek! Megmérgeztek! Elpusztultok! -

kiabálták minden oldalról a felháborodott »tányérrózsák«.

- Ki tette? Ki tette?

- Az ember!

 

 

 

Átverés
~~~~~~~
- Csodálatos a díszes tollad - hízelgett a róka a büszkén sétálgató

kacsának.

- Ki vagy te?

- Az állatok szépségét és jóságát értékelő bizottság elnöke.

- Az meg mi?

- Nem hallottál még erről a versenyről? A legszebb és a legokosabb állat

elnyeri az Állatok Aranykoszorús Világérdemrendjét. Ingyen beutazhatja

Földünk minden jelentősebb táját, városát, ahol megcsodálhatják.

A hápogó elgondolkodott, majd fölcsillanó szemekkel kérdezte: - És mit

akarsz tőlem?

- Én döntöm el, hogy ki lesz a győztes.

- Ugye csak ugratsz? És mit kell tennem?

- Gyere velem, hogy elintézhessük a formaságokat!

 

 

 

Kamilla-párbeszéd
~~~~~~~~~~~~~~~
A Lapác-dűlőben furcsa beszélgetést hallottam. A Kiserdő melletti

búzatáblából szűrődtek ki a hangok.

- Ne légy szomorú, testvérem! Majd csak leszednek minket is, hiszen az

emberek szeretik még a pipitérteát.

- Lehet, de minket mégis itthagynak.

- Mért hagynának itt? Sokan vagyunk, és dúsan virágzunk.

- Éppen ebben van a bökkenő.

- Nem értelek?

- Pedig egyszerű. Fejlett a testünk, gazdag a termésünk, de...

- Akkor meg mit siránkozol?

- Ó, te kis buta, tapasztalatlan. Nem kellünk az embernek, mert

mérgezettek vagyunk!

 

 

 

 

 

Bolha a fülbe...
~~~~~~~~~~~~~
A szorgalom sosem volt kenyerem. Mindig azon törtem a fejem, hogy

semmittevőn tanulhassak. Szerettem volna egy csodabogarat, aki teljesíti

minden vágyam.

- Itt vagyok. Segítek. Csak parancsolj!

- Egy bolhaaa?! No, neeem! Viccelsz?!

- Csak akarnod kell, jó uram - biztatott.

- Hát jó. Ma jó kedvem van. Szeretem a furcsa humort. Ugorj a fülembe,

és mondd meg, mi az arkhimédészi törvény!

- A folyadékba vagy gázba merülő szilárd testre ható felhajtó erő.

Nagysága egyenlő a test térfogatával egyező térfogatú folyadék vagy gáz

súlyával. Iránya mindig függőlegesen fölfelé mutat - hadarta.

- Meggyőztél. Bújj az ingem gallérjába! Ha szükségem lesz rád, majd

szólítalak.

 

 

 

Furcsa vendég
~~~~~~~~~~~~~
A szám is tátva maradt a csodálkozástól, amikor megláttam a párnámon

járkálni. Akaratlan is kibuggyant belőlem:

- Ki vagy? Honnan kerültél ide?

- Én vagyok a törpe egér, szőrpamacs a fülem hegyén. Bajszom hosszú,

fogam éles, hasamban a vargabéles - cincogta bukfenceket hányva.

- Mit akarsz tőlem?

- Semmit, semmi, de valamit, kevés cukrot, mézesbábot, kis testemre bő

kabátot.

- Meglesz, meglesz - szóltam halkan. - De itt a Cirmi, tűnj el gyorsan!

 

 

A FELHŐ MEG A NAP
~~~~~~~~~~~~~~~~~~
- Szomorú vagyok, kedvenc mókamesterem. - szólt a királyfi. - Vidíts fel

engem!
A mókamester felszedelőzködött a trón mellől, ahol aludt, kinyújtóztatta

tagjait, és így szólt:
- Mit szeretnél, királyom? Hányjak cigánykereket, bukfencezzek? Hozzam a

csörgőimet?
A királyfi fáradtan legyintett, és a mókamester gondolkodóba esett. Hogyan

is járhatnék gazdám kedvében, töprengett. Már hetek óta csak

szomorkodik, és nem mondja meg, hogy miért. Mit tehetnék? Hogyan

nyissam meg a királyom szívét, és hogyan töltsek bele egy kis vidámságot?
- Mit szólnál egy tükörhöz, uram? - kérdezte aztán. A királyfi csak

bámult, nem értette a kérdést. De a mókamester térült-fordult, és már

kezében tartott egy parányi tükröcskét.
- Nézz csak bele, gazdám. - szólt. A királyfi unottan bár, de

engedelmeskedett. - Mit látsz?
- Magamat. - mondta a királyfi.
- És még? - türelmetlenkedett a mókamester. - Nézd meg a szemeidet!
- Szomorú szemek. - mondta a királyfi. - Kék szemek, mint az ég, és

borúsak, mintha eltakarta volna a felhő a Napot. Talán esni is fog.
- És hol a Nap? - kérdezte a mókamester.
- Mögötte.
- Ott van, vagy nincs?
- Ott van, de hát mondtam...
A mókamester felugrott, a tükröt odaadta a királyfinak.
- És mi lenne, ha elijeszteném a felhőket? - szólt, azzal hatalmas

lélegzetet vett, és kiáltott egy nagyot: - Húúúú!!
A királyfi megijedt, hátrahőkölt, aztán meglátta a mókamestert, amint

vöröslő arccal, kidülledt szemekkel bámulja őt, és közben kilóg a nyelve,

mint egy kiskutyának. Felnevetett, annyira mulatságos volt az egész. Aztán

újra belenézett a tükörbe.
- Eltűntek a felhők! - örvendezett nyomban. - Nézd, hogy süt a Nap!
És valóban, fény gyúlt a királyfi szemében, és kisimult fáradt arca.
- Köszönöm, kedves mókamesterem! - hálálkodott. - Milyen jó, hogy vagy

nekem!
A mókamester mosolygott, és ezt mondta: - Nem szeretnéd inkább te

magad megtanulni, hogy hogyan kell elűzni a felhőket?

 

 

EGÉRKÉRDÉS
~~~~~~~~~~~
Egyszer régen, messzi földön ahonnan csak ritkán jönnek hírek, született

egy kisegér. Az egér lassan nőtt, cseperedett, mígnem egyszer csak bátran

a mamája elé állt, és feltette a kérdést: - Mama mondd, minek születtem

én meg egyáltalán?
A mama öreg volt már ekkor, így nagyot sóhajtott, és levette a szemüvegét.

Fárasztotta kicsit a csemete kíváncsisága. Azért persze nem hagyta válasz

nélkül a kérdést.
- Hogy jut ilyesmi az eszedbe, kicsim? - csóválta meg a fejét. -

Megszülettél, és kész.
- Nem úgy van az, mama. - erősködött a kisegér. - A fák is megnőnek,

aztán termést hoznak, és abból megint fa lehet. Ők sohasem tudják

megkérdezni, hogy miért ültették őket, de lehet, hogy azért nem kérdezik

meg, mert tudják. De én nem tudom, mama. Biztos, hogy csak az a

dolgom, hogy egyem a magot, meg a mindenféle jót, aztán a nap végén

aludni menjek? Csak ennyi?
A mamaegér felnevetett.
- Csak ennyi? És amikor el kell futni a macska elől? Meg fogat kell mosni?

Az semmi?
- Na jó. - duzzogott az egérpalánta. - De úgy érzem, hogy ez még mindig

kevés. Mi van utána?
- Miután már úgy mosod a fogad, ahogy senki más, és úgy szaladsz, mint

semmilyen más egér sem, akkor már csak egy dolgod van, hogy megtaníts

más egereket is egérnek lenni. De csak akkor. Amikor már te nem lehetsz

egerebb, annak minden velejárójával együtt.
A kisegér még türelmetlenebb lett.
- És ez mikor jön el, mama?
A mama elmosolyodott.
- Mikor, kedvesem? Amikor egy ilyen csöpp, mint te vagy most eléd áll

majd, és megkérdi: “Mondd, minek születtem én meg egyáltalán?”

 

 

A MEGSZEPPENT ESŐCSEPP
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Vad vihart tombolt azon a délután, és több millió társával együtt egy apró

esőcsepp hullott alá az égből. Ámde ez az esőcsepp remegett, mint a

nyárfalevél, úgy félt. Csak hullott, hullott alá a mélységbe, és rettegett,

hogy mi lesz, ha földet ér. Erre gondolt: Mi fog velem történni, ha az

óceánba hullok? És mi lesz, ha a földre fogok esni?
Ahogy zuhanás közben ezen törte a fejét, egyszer csak meglátogatta őt a

villám. Nem volt nagy, mennydörgő, csak kicsiny szikra, mint a gyufa, mikor

meggyullad. Megkérdezte, hogy mi bántja az esőcseppet, majd hangosan

felnevetett.
- Milyen buta vagy te, esőcsepp! - mondta neki. - Attól félsz, hogy mi lesz

veled, ha leérkezel? Hiszen a te életedben pont az a legfontosabb. Mit

gondoltál, hogy életed végéig szundikálhatsz a felhőben, közel a Naphoz, és

süttetheted a hasadat? És hol marad a tanulás?
- Én nem akarok tanulni! - duzzogott az esőcsepp. - És miért nem mondta

nekem senki, hogy mi lesz velem odalent? Senki sem tudja?
- Dehogynem. - mondta a villám. - De kinek hinnéd el, hogy nem történhet

veled semmi baj, ha nem saját magadnak? Ha beleesel az óceánba, akkor

eggyéolvadsz a testvéreiddel, és hatalmasabb leszel a leghatalmasabb

viharnál is, a leghangosabb villámnál is. Hajókat vihetsz a válladon, és

delfinekkel lubickolhatsz. Ha a földre érkezel, bejárhatod a mélyben

megbúvó barlangokat, titkos helyeket, és eljuthatsz a Föld gyomrába,

lehetsz folyó, patak az erdő mélyén, és ami csak akarsz.
Az esőcsepp kíváncsisága kifogyhatatlan volt.
- És mi lesz aztán? - kérdezte. - Mi lesz, ha már mindent bejártam,

voltam tenger, kis patak, és folyó? Mi lesz aztán?
A kis villám elmosolyodott.
- Akkor? Akkor majd újra átadod magad a Napnak, megmártózol a fényben,

aztán elalszol, és mire felébredsz, újra egy felhőben találod magad, aztán

kezdődik minden előlről. Ugye, hogy nincs mitől félned? De most mennem

kell.
Ahogy kimondta, a villám ragyogóan felszikrázott, búcsúzóul mordult egyet,

és tovatűnt. Az esőcsepp pedig lenézett maga alá, majd becsukta a szemét.
- Vár a tenger. - suttogta boldogan.

 

 

A HIÚ HÓEMBER
~~~~~~~~~~~~~~~
Régen volt, talán el se hiszitek, hogy megtörtént, de azért szeretném most

nektek elmesélni történetemet. Egy hideg, téli napon esett meg a dolog,

hideg volt bizony, olyan hideg, hogy pirosra csípte a fagy az orrom hegyét.

Hóembert építettem kint az udvarunkon, tudjátok: szép, nagy hólabdákat

formáztam, egymásra raktam őket, aztán elcsentem a konyhából egy

hatalmas répát orrnak, meg két darab kavicsot a hóember szemének. Ahogy

nagy buzgón illesztem helyére a répaorrot, a hóember megszólalt.
- Ez nekem nem tetszik. - mondta morogva.
Szó, ami szó, meglepődtem, merthogy ki hallott már olyat, hogy egy

hóember hiú legyen. Azért válaszoltam.
- Miért nem? Ez egy méltóságteljes, büszke, nagy orr. Illetve nagy répa. -

tettem hozzá halkabban.
- Akkor sem tetszik. - mondta a hóember. - Hozz egy másikat!
Mit tehettem hát, térültem, fordultam, szereztem egy kisebbet. De az sem

volt jó. A hiú hóember egyre csak zsörtölődött, kényeskedett, és egyszer

csak elfogyott a répakészlet a konyhában! Mondtam a hóembernek:
- Be kell mennem a városba a piacra új adag répáért. Ami itthon volt, azt

már mindet felpróbáltuk.
A hóember morgott valamit, de nem volt más választása, mint türelmesen

várni, míg megjövök. Felkerekedtem hát, és elindultam a városba. Messze

laktunk, kint a pusztában, így nagyon hosszú időbe telt, mire odaértem.

Aztán mire megtaláltam a piacot, eleredt az eső. Aztán meg kitört a vihar,

és úgy ömlött az áldás az égből, mintha végleg kilyukadt volna az Úristen

dézsája. Mire elállt, és visszaértem az udvarunkba, csak egy nagy tócsa, és

benne két darab kavics maradt ott, ahol a hóember állt valamikor.

Megsajnáltam szegényt, letérdeltem mellé, és megmutattam neki a

zsákomban az új répákat.
- Látod, ha nem lettél volna ilyen hiú, megelégedtél volna azokkal az

orrokkal. Most nézd meg, itt vannak a szebbnél-szebb répák, és te nem

vagy sehol!
Szomorú voltam, hogy így járt a hiú hóember, de a következő télen ismét

találkoztunk, és akkor már boldogan fogadta az első orrot, amit a szeme alá

biggyesztettem. És mindketten felnevettünk, hogy milyen buták is a

hóemberek!

 

 

A VESZEKEDŐ UJJAK
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Megesik, hogy a kezünk ujjai is összevesznek. Elhiszitek, vagy sem, bizony

megtörténhet. Saját fülemmel hallottam, hogy van ilyen, és ha gondoljátok,

most elmesélem nektek. Egy nyári délutánon történt. A középső ujjam lustán

kinyújtózott, majd büszkén kijelentette:
- Én vagyok a világ közepe!
A többiek csak bámultak.
- Mi vagy te? - kérdezte a gyűrűsujj.
- A világ közepe. - ismételte az előbbi. - Mindent hozzám viszonyítanak.

Még titeket is. - tette hozzá, és nagyképűen kihúzta magát. A gyűrűsujj

kicsit összeráncolta a homlokát, de nem volt rest a válasszal.
- Aha. - mondta. - A világ közepe. És akkor mit szóljak én? Rám

aranygyűrűt húznak, feldíszítenek, és mindenki, aki szerelmes, és házasodni

készül, engem bíz meg, hogy ezt világgá kürtöljem.
A mutatóujj mindeddig csendben hallgatott, most felnevetett.
- Gyerekek, nincs jobb dolgotok? Nézzetek rám! Észrevettétek már, hogy a

ti cicomátok, hatalmas világközepetek nem ér az égvilágon semmit, ha

munkáról van szó? A gazda engem vesz elő, ha mutatni kell valamit, ha

dorgálni kell valakit, és ha megkóstolja a krémet a tortán, akkor is engem

hív segítségül. Ti csak kolonc vagytok a nyakán, semmi más! Ezt vegyétek

tudomásul.
Ezt már nem hagyhatta szó nélkül a hüvelykujj.
- Méghogy kolonc! - füstölgött. - Nekem mondod ezt, aki nélkül a gazda

nem lenne képes semmit megfogni, nem tudna kapaszkodni, és még azt se

tudná megmutatni a világnak, hogy minden rendben van? Miről beszéltek?

Bár ami igaz, az igaz, van itt egy közülünk, aki tényleg nem csinál semmit.
Minden szem a kisujjra szegeződött, aki eddig békésen aludt. Az ujjak

bólogattak. Elfelejtették már a bosszúságaikat, mert végre akadt valaki,

akit közösen lehetett szidalmazni. Felháborodva morogtak egy ideig, ám a

kisujj rá se hederített az egészre.
Kényelmesen elnyújtózott, és azt álmodta, hogy egy kisgyerek kapaszkodik

belé meleg kezecskéjével, így vezeti őt az édesapja. Ennyi elég volt a

legkisebb ujjacskának, és nem törődött az acsarkodó többiekkel.

 

 

 

A ROSSZASÁGRÓL
~~~~~~~~~~~~~~~~
- Miért rosszak az emberek? - kérdezte a kisfiú. Megfordultam, és

csodálkozva ránéztem. A fiú mögöttem állt, és kíváncsian bámult rám. Nem

ismertem.
- Honnan veszed, hogy az emberek rosszak? - mondtam. - Még nagyon kicsi

vagy, honnan veszed?
- Anyukám mondta. - válaszolt a fiú. - Ő mondta, és neki mindig igaza

van.
Elgondolkodtam.
- Vannak rossz emberek, igen. - mondtam aztán. - De tudod, milyen sok

ember él a Földön? Olyan sok, mint a virágok a réten. Láttál már virágos

rétet? Van ott szép, illatos virág, és van kellemetlen szagú is. Van ott

szúrós, ragadós növény is, és van, melyiknek az érintése olyan, mint a

selyem. Ilyenek az emberek is. De még a szúrós emberek se rosszak igazán,

csak nem mernek jók lenni.
A kisfiú két tenyere közé fogta két arcát. Mókás volt így, ahogy töprengett

szavaimon.
- De hát jónak lenni a világ legkönnyebb dolga. - mondta. - Vagy mégsem?

- gondolkodott el, majd huncutul elmosolyodott. - A múltkor az új

ruhámban beletapicskoltam a pocsolyába. Csupa víz lett. Tudtam, hogy nem

szabad, de olyan jó volt, ahogy mindenfelé repkedtek a vízcseppek! Ez a

rosszaság?
Felnevettem.
- Nem, ez nem az. Az a rosszaság, amikor olyat teszel, ami másoknak

fájdalmat okoz. Ha bántod őket. Ha csúnyát mondasz nekik. Ez bizony fáj,

és neked is fáj. És akik rosszat tesznek, nekik is fáj, csak nem beszélnek

róla. De az emberek nem rosszak, csak akkor lesznek azok, ha nem szeretik

őket.
- Nem hiszek neked. - mondta a fiú. - Te meg akarod védeni a rossz

embereket, pedig ők azok akik nem vigyáznak magukra, és nem akarnak jók

lenni. Hiába vagy felnőtt, nem tudsz semmit az emberekről. Én ha felnövök,

jó leszek, egyszerűen azért, mert jó akarok lenni, és rászólok magamra, ha

rosszaságon töröm a fejem. És tudom, hogy a ruhámat anyukámnak kellett

kimosnia, ezzel gondot okoztam neki, ezért legközelebb majd nem ugrálok a

pocsolyában. De én tudom, hogy rossz voltam, pedig anyukám nem is

mondta. A rossz emberek pedig nem tudják.
Meglepődve álltam, a fiú pedig elköszönt tőlem. Előtte még ennyit mondott:

- Bácsi, ha legközelebb egy kisfiú kérdez tőled valamit, mondd azt, hogy

nem tudod a választ.
Azzal elment. Picit haragudtam erre a kisfiúra, de aztán mire hazaértem,

már rájöttem, hogy igaza volt. Bizony van, hogy a gyerekek okosabbak, mint

a felnőttek.

 

 

A FIÚ MEG A VIRÁG
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A kisfiú egyszer meglátott egy csodaszép virágot az út szélén. Örömmel

felkiáltott, és le akarta szakítani, de a virág hirtelen kinyitotta a szemét,

és így szólt:
- Fáj az nekem, te kis ember!
A fiúcska megijedt kissé, mert soha nem látott még beszélő virágot, de

kíváncsi is volt, mert tetszett neki a vékony hangocska. Ezért megkérdezte:
- Fáj, ha leszakítalak?
- Persze hogy fáj. - felelte a virág. - Ugyanúgy fáj, mint neked, ha

elvágod az ujjadat, vagy beütöd a könyököd. Ha leszakítasz, otthon vázába

teszel, még élni fogok ugyan pár napig, de aztán hamar elhervadok, és

akkor majd nem kellek majd neked. Az emberek csak addig szeretnek, míg

szép vagyok, de arra nem gondolnak, hogy ha nem szakítanának le, még

sokáig szép lehetnék.
A kisfiú elgondolkodott.
- De akkor hogyan mutassam meg a szüleimnek, hogy milyen szép virágot

találtam? Biztos ők is látni akarnak téged, de nem tudnak eljönni ide.
- Miért akarsz engem mutogatni? - kérdezte a virág. - Nem elég neked,

hogy látsz engem. Legyen a szépségem a te titkod. Legyen a mi titkunk.

Bármikor kijöhetsz ide, és gyönyörködhetsz bennem, de kérlek ne szakíts le.
A fiú mérges lett. Már-már nyúlt volna a virághoz, hogy letépje, de eszébe

jutott a karácsonyfa, amit decemberben állítottak fel a szülei a

nagyszobában. Milyen szomorú volt, amikor lehullottak a tűlevelei, és ott állt

csupaszon, öregen a szobában! Visszahúzta a kezét.
- Jól van, virág. - mondta. - Nem téplek le. Többet ér nekem az életed,

minthogy hazavigyelek mutogatni. Majd kijövök minden reggel, és nézlek egy

kicsit, aztán otthon majd lerajzollak. Jó lesz így?
A virág boldogan bólintott, aztán a Nap felé fordította a szirmait. A kisfiú

pedig ugrándozva szaladt hazafelé.

 

 

Szilágyi Domokos: TRÉFÁS MESE
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Mondja egyszerédesapám:-- Hallod, fiam,Péter!Kifogyott már a padláson a

jó kolbászétel,rakj szekérrekét pár ökröt,s fogj be négy zsák lisztet,eredj

vélük a malomba,s hoztok, amit visztek! Én a széna-hányó villátkét marokra

kaptam,az ökröketsürge-fürgénszekérkasba raktam,befogtam anégy zsák

lisztet,s: -- Gyű te! hojszra!csára!Oly igaz, minthogy a nevemBokorugró

Sára. Pali molnár ül a parton,s mint a szeszgyár,úgy pipál.Ráköszönök:--

Szép jó estétfényes délben,Senki Pál!A minap mégitten láttam,-- hová lett

a malma?Egykettőre megkerítseélve avagy halva! Mondja erre:-- Biz a malom

meghűlt a sok víztől,reggel-este,éjjel-nappalköhécsel meg prüszköl,láza is

van,s mint egy dézsa,földagadt az orra;-- elment tán akorcsomábaegy kis

forralt borra. Indulnék, dejön a malom szembe:hát hóttrészeg!S azt

rikoltja:-- Itt se vagyok,megyek és eprészek! Úgy

elszaladt,hanyatt-homlok,kecskebukát vetve,mintha várnáaz oldalbaneprészni

a medve. Uccu, én sevoltam lusta,a

hátáraszöktem,fölzabláztam-kantároztam,aztán --köd előttem,köd

utánam,elnyargaltunk,s hogy megtértünk este,Pali molnárpipált még s

acsillagokat leste. Az ám, de akét pár ökör!s hol a négy zsáklisztem?

--Elmentek voltmegfürödnilenn a patakvízben,arra úszottépp egy

aprószivárványos ökle,s bendőjébeneltűnt a liszts apám két pár ökre. A

molnárnakfájt a fogaegy kis szekér húsra,nosza, nyomban leütötte,aztán

meg is nyúzta,nyársra húzta,megsütötte,istenesen beevett!Mondta is,

hogynem kóstolt mégilyen finom szekeret. Mit tehettem?

hazamentem,Édesapám várt már:-- Hát te, fiam,Ugyanbiza hol a

sújbajártál? -- Elmeséltem,hogy volt, mint volt,ő meg nagyot nevetett,s úgy

megdicsért,majd letéptekétfelől a fülemet.

 

 

Szablya István: Nyuszi-mese
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Nyúlmamának húsvét táján nyuszilánya született -
egész népes rokonságakörülállta, megcsodálta
a kis nyuszigyereket...
Örvendezve babusgattáknénjei és bátyai
ölbe vették, dédelgették,majd megették, úgy szerették -
vitték volna játszani...
Hoztak édes sárgarépát,friss káposztalevelet;
táncoltak, daloltak nékiám az álmos nyuszi bébi
nem játszott és nem evett...
Nyúlanyó az ajtó mellettnevette a hajcihőt –
de a végén megsokallta,és a lármás nyuszihadra
feladta a nyúlcipőt...
Egy kis nyuszit boltba küldött:Hozzon langyos friss tejet –
két testvérke tüzet rakott,másik három mosogatott –
mindenki serénykedett...
Nyuszipapa sem maradt restő a bölcső mestere:
Fürgén, gyorsan nekilátott,egy nagy tojást ketté vágott,
s puha szénát tett bele...
Egy fél tojás így lett bölcső,míg a másik darabot
kiskocsinak kinevezték,és hozzá két nyúlgyerek szép
kerekeket faragott...
Holnap reggel ha felébredaz aprócska nyuszilány,
aki jó lesz, eltolhatjakankalinos patakpartra
nyuszitojás kocsiján...

 

 

 

A kóró és a kismadár
~~~~~~~~~~~~~~~~~~
 Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kismadár. Ez a kismadár

egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra.
– Kis kóró, ringass engemet.
– Nem ringatom biz én senki kismadarát!
A kismadár megharagudott, elrepült onnan. Amint ment, mendegélt, talált

egy kecskét!
– Kecske, rágd el a kórót!
Kecske nem ment kórórágni, a kóró mégsem ringatta a kismadarat. Megint

ment, mendegélt a kismadár, talált egy farkast.
– Farkas, edd meg a kecskét!
Farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégsem

ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy falut.
– Falu, kergesd el a farkast!
Falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem

ment kóró rágni, kóró mégsem ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy tüzet.
– Tűz, égesd meg a falut!
Tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment

kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró mégsem ringatta a

kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy vizet.
– Víz, oltsd el a tüzet!
Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas

enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró mégsem ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy bikát.
– Bika, idd fel a vizet!
Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu

égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni,

kecske nem ment kóró rágni, kóró mégsem ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy furkót.
– Furkó, üsd agyon a bikát!
Furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet

oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas

nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró mégsem ringatta a

kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy férget.
– Féreg, fúrd ki a furkót!
Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika ütni, bika nem ment

vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem

ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró

rágni, kóró mégsem ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy kakast.
– Kakas, kapd fel a férget!
Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a

furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz oltja a tüzet;

szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a

farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót, a kóró bezzeg

ringatta a kismadarat.
Ha még akkor sem ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

 

 

 

 

      Csak egy öreg néni

 ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Hideg téli nap volt.Reggel havas eső esett.
Egy kisfiú és egy kislány ballagott az utcán.
Csoszogva ment előttük egy öreg néni.
Csúszós volt az út nagyon.A néni elesett.
-Cili,fogd csak a táskámat!-mondta Csaba
Odafutott a nénihez,és felsegítette.
Cili megkérdezte Csabát:
-A nagymamád volt az az öreg néni?
-Nem-felelte a fiú.
-Talán rokonod vagy ismerősöd?
-Egyik sem.-mosolygott a kisfiú
Csak egy öreg néni...

 

 

     A róka meg a rák

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Azt mondta a róka a ráknak:
-Hallod-e rák! Fussunk versenyt!
-Jól van róka ,én nem bánom!
Eliramodott a róka ,a rák meg utánna:
ollóival belecsimpaszkodott a róka farkába.
Célba ért a róka,visszafordult, hátranézett,
megcsóválta a farkát.
A rák akkorra már eleresztette,talpra állt és így szólt:
-Már régóta várlak.    Ugyan hol maradtál?

 

 

 

 

      Az egerek meg a macska

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Győlést tartottak az egerek,a legöregebb egér így szólt:
-Legnagyobb ellenségünk a macska.
Olyan nesztelenül jár hogy nem vesszük észre.
Jó volna,ha csengőt akasztanánk a nyakába!
Meghallanánk ha közeledik és idejében elbújnánk!
-Úgy van! Helyes! Kiáltozták az egerek
-Ki fogja a csengőt a macska nyakába akasztani?-kérdeztékű
Erre a feladatra senki sem vállalkozott az egerek közül...

 

 

     A három kiscica

~~~~~~~~~~~~~~~~~ 
             (Szutyejev)

 

 

Három kiscics egy fekete,egy szürke meg egy fehér megláttak
egy egeret.
- Uccu neki-utánnafutottak.
A kisegér beugrott a lisztesládába.
A kiscicák-hoppá,utánna.
A kisegér elszaladt.
A ládából pedig három fehér cica mászott ki.
A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát.
Uccu neki-utánnafutottak.
-A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe.
A kiscicák-hopplá!-utána.
A béka szépen tovaugrándozott és a kályhacsőből
előbukkant három fekete kiscica.
A három fekete kiscics meglátott a tóban egy halacskát.
-Uccu neki-utánnaugrottak.
A halacska elúszott,és a tóból kimászott három csuromvizes
kiscica.
És a három csuromvizes kisciva elindult hazafelé.
Útközben szépen megszáradtak és olyanok lettek
mint voltak:-egy fekete
                -egy fehér
                -és egy szürke kiscica.