Az oldalt folyamatosan frissítem

úgyhogy érdemes máskor is

visszanézni ide!

 

 

 

 

Gerharg Keifel:

Azt mondta egyszer a kicsi kéz...

-Te hatalmas kéz, szükségm van terád,
mert nélküled szine semmit sem érek.
Éreznem kell a tenyered melegét, mikor
felébredek és mellettem megjelensz.
Amikor éhezem és táplálékot adsz, és segítesz,
hogy megmaradjak, és felépíthetem apró ajándékaim.

 Velem vagy midőn járni tanulok, s hozzád futok,
ha félelem gyötör.
Kérlek, ne hagyj el maradj velem!

S a nagy kéz így válaszolt a kicsinek:

- Te kicsi kéz, szükségem van terád,
hogy belém kapaszkodj és megragadj.
Hadd érezzem kedveskedésedet, mert
érted kell kezet fognom sokakkal,

de játszani és mosolyogni sem tudok,
csak veled együtt, mikor átölellek,
s veled
együtt felfedezem újra a vílágot, a csodálatos, kicsiny dolgokat.
Hadd érezzem jóságodat, azt, hogy szeretsz,
veled együtt tudok ma kérni is, és hálát adva
megköszönni dolgokat.
Légy mindig velem, erősítsd a kezem..

 

                                              Gyermekeimnek..

Ha eljön majd a nap, amikor már öregnek láttok, pedig még nem is leszek az, legyetek hozzám türelmesek és próbáljatok megérteni!
Ha leeszem a ruhámat ......, ha nem tudok rendesen felöltözni ......, legyetek türelemmel hozzám! Jusson eszetekbe azok az idők, amikor én tanítottalak benneteket erre!
Ha beszélek Hozzátok, és ezerszer elismétlem ugyanazt a dolgot ......., ne szakítsatok félbe ......., hallgassatok végig! Amikor kicsik voltatok, ezerszer kellett elolvasnom ugyanazt a mesét, míg el nem aludtatok!
Ha nem akarok megmosakodni sem, ne szégyenítsetek meg, sem ne feddjetek meg érte ......., jusson eszetekbe az a millió ötlet, amit kitaláltam , hogy rá tudjalak venni  benneteket a mosdásra!
Ha látjátok, hogy milyen tudatlan vagyok a technikai újdonságokkal kapcsolatban,   ....... adjatok elég időt, és ne

nézzetek rám gúnyos mosollyal .......!
Megtanítottalak sok mindenre benneteket......., hogy egyetek jókat, öltözködjetek szépen .......,hogy hogyan nézzetek szembe az élettel!

Ha néha nem emlékszem dolgokra vagy elvesztem beszélgetésünk fonalát ......., adjatok gondolkodási időt, hogy eszembe jusson ......., és ha még sem sikerül megtennem, ne legyetek idegesek rám ......., és ami a legfontosabb, az nem a mondanivalóm, hanem az, hogy Veletek legyek, és figyeljetek rám.......!
Ha valaha nem akarok enni, ne erőltessétek! Jól tudom, mikor kell ennem és mikor nem!
Ha gyenge lábaim nem engednek sétálni, ....... nyújtsatok  kezet ......., ugyanúgy, ahogy azt én tettem mikor Ti tanultatok járni!
És amikor egy napon azt mondom nektek, hogy nem akarok tovább élni ......., hogy meg akarok halni ....... ne legyetek dühösek rám ....... egyszer ezt is megfogjátok érteni .......!
Próbáljátok meg megérteni, hogy a koromat nem megéltem, hanem túléltem!
Egy nap majd megértitek, hogy minden hibám ellenére, mindig a legjobbat akartam Nektek, és hogy az utat szerettem volna előkészíteni...

Ne érezzetek szomorúságot, sem dühöt vagy tehetetlenséget, ha a közeletekben vagyok! Legyetek mellettem, próbáljatok meg megérteni, és segítsetek nekem, ahogy azt én tettem, amikor megszülettetek!
Segítsetek járnom ....... segítsetek befejezni utam szeretettel és türelemmel! Megfizetlek majd Benneteket egy mosollyal és azzal a mérhetetlen nagy szeretettel, amellyel mindig is szerettelek!

 

Szeretlek benneteket Gyermekeim!

 

 

 A kis gyufaárus lány

(Andersen)

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.
Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.
Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.
Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.
Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a

kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.
Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."
Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.
- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!
És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.
- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

 

 

Egy gyermek kérése:

 

Egy gyermeki lélek, miután felkészítették, hogy a Földre szülessen, megkérdezte Istent:
-Azt mondták nekem, hogy holnap a Földre küldenek. Hogyan fogok ott élni, ha kicsi és védtelen leszek?
Isten így felelt:
-Angyalokat választottam ki a számodra, köztük egy nagyon különlegeset. Ő várni fog

 és gondoskodik rólad.
-Itt a mennyben nem kell semmi mást tennem, csak énekelek és nevetek, ez a két dolog elegendő, hogy boldog legyek. A Földön is boldog leszek?
-Az angyalod énekel neked és rád nevet, érezni fogod a szeretetét és boldog leszel.
-Hogyan fogom megérteni, hogy mit mond nekem, ha nem értem a nyelvét?
-Kedvesen és türelmesen meg fog tanítani beszélni.

                                              -Mit tegyek, ha veled akarok beszélni?
-Az angyalod összeteszi a kezeidet és meg fog tanítani imádkozni.
-Azt hallottam, hogy a Földön gonoszak az emberek.Ki fog megvédeni?
-Az angyalod meg fog védeni akár a saját élete árán is.
-Mégis csak szomorú leszek, mert nem látlak többé.
-Az angyalod mindig beszél majd rólam, megtanít arra, hogyan térhetsz vissza hozzám, de addig is mindig veled leszek a bensődben.
-Ó, Istenem, kérlek mondd meg az angyalom nevét!
-Úgy fogod hívni: ÉDESANYÁM.

 

 

 

 

 

Gyurkovics Tibor:

Gyermek születés 

Azt mondta a zöldkabátos:
Tudod, hogy születik a gyermek?
A nap süt át a fákon. A lombokon
keresztül süt a nap, keresztül tör rajtuk.
És aki szereti egymást, két ember, azokra süt.
Az asszony szemébe süt és az asszony szemében
születik meg a gyermek, s a férfi szemében nézi őt.
Ott ahol annyira nézte, keletkezik egy fény-pötty,
egy kis fény, embernyi fény.
És tűz és víz keletkezik ott és gömbölyödik.
S amkor megvan, egy könny hullik ki az asszony
szeméből, egy könny, s ahogy lehullik, emberré válik.
Mire földre ér. Így születik a gyermek.

 

Fodor Ákos:

Kavafisz-viszhang 

 

 

legalább egy ízben el kell menni,
messzire kell menni minden
szerető szem elől, le kell hűteni
szívek kölcsönös lobogását, épp a
legmelegebb szívekét - másként
hogyan is volna kívánható, hogy aki
térdén lovagoltatott, stb.: egykor
bájos-hibás személyedet apránként elfogadja
MÁS-ként?

Mesterlegény -ha lány is vagy-
mennél messzebbre! (úgyszólván közömbös:
kikkel, hol, mit tanulsz. "Tanulsz"-e.)
Vissza kell jönnöd, hogy ITT lehess.
És ha szíved töröd össze - immár, megint-
akkor is. Akkor ezt tanultad. Elég
szívtörős az egész.

Csak az a fontos: mennél messzebbre
(s legalább! egy ízben) El kell menni

  

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ti hárman...
(Mr.Remény)

Kik mozognak bent, a sötétben pajkosan,
S ha fejem Párom hasára hajtom,
Paskolják arcom harcosan.
Ti Ketten.

Kik töltik be minden gondolatomat
A lázasan várt nagy találkozásig,
S kik ők, akikhez annyi időn át jártam,
A kórházi ágyig…
Ti Hárman.

Kik jöttek elő e furcsa, idegen helyre,
Oly hirtelen,
Melyre emberi szív fel nem készülhet,
S mit addig úgy várt, örömkönnyek helyett:
Csak rettegés, majd reménykedés.
Ti Ketten.

Kik küzdöttek vasembert szégyenítő módon,
Számunkra tengernyinek tetsző időn át,
Biztonságot adó anyai fészket, élelmet,
S még ki tudja mi mindent nélkülözve.
Ti Ketten.

 

Kik tértek haza annyi nélkülözés után,
Boldogságot, reményt, s Életet hozva magukkal.
Ti Ketten.

Kik szuszognak édesen éjjelente,
Mikor álmosan jobbra, s balra nézek,
Ti Ketten.
S kik Ők, akik e sorokat ihlették.
Ti Hárman.
A családom.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

Görgényi Tamás:

Tudod kisfiam 

Tudod, kisfiam,

neked nem kell a leggyorsabbnak lenned
legjobbnak sem kell lenned sosem
és az sem baj, ha nem vagy a legszebb
se legerősebb, és nem vagy első soha semmiben

nem kell mindent megtanulnod
nem fontos mindent értened
nem kell tudni mindent
s töprengni mindenen
nem kell mindent látni, kipróbálni
s nem kell mindenkit ismerni sem

nem kell feltalálnod semmit
s nem kell fölfedezned új földrészeket
nem kell eljutnod a holdra
nem kell megszámolnod a végtelent
se megnevezned a névtelent
nem kell sikert elérned
nem kell nyerned semmilyen versenyen
nem kell semmit bizonyítanod sem megszolgálnod, sem kiérdemelned
nem tartozol senkinek semmivel

nem kell elszámolnod,
mindent ajándékba kaptál
nem kell fejlődnöd
nem kell jónak lenned

én nem azért szültelek
hogy neked bármit is kelljen
csupán azért, hogy szeresselek
és hogy neked szeretni alkalmad legyen

 

 

 

 

 

 

Várnai Zseni:

Úgy megnnőttél szinte félek!

  

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

 

 

 

 

 

 

 

• A bölcs hernyó
  Egy mese arról, hogy mi történik, amikor feladjuk az ellenállásunkat a változásokkal szemben, és csak lazán megengedjük, hogy megtörténjen:
  
  A kövér hernyó egy faágon ringatózott, és egyre lejjebb süllyedt a depresszió fekete mocsarában. Eképpen morfondírozott: Csupán egy tudatlan hernyó volnék? Csak egy életunt kövérség, akinek elege volt a fa leveleinek felzabálásából? Meddig nőjek még? Minek? Kinek? Elegem van...
  
  Persze zabálhatnék még az élvezet kedvéért, de mire jó az? Úgyis csak nőnék tovább, hogy aztán még éhesebb lehessek. Ez volnék csupán, egy zabálógép? Na neeeem... Ebből elegem van! Ezt nem vállalom tovább! Végzek magammal, így döntöttem.
  
  Mivel szőrös vagyok, így a hangyáknak sem kellek. Élet ez így? Még meghalni sem tudok. A tegnap levetettem magam egy szélső levélről... és? Még csak meg sem ütöttem magam. De nem adtam fel! Még tegnap visszaindultam erre a fára! Csak azért, hogy a rigók, a fekete kaszások jobban lássanak a lemenő nap fényében. De a halálmadaraknak sem kellettem. Pedig azt hittem, hogy a sárga-fekete csíkos ruhám miatt tuti észrevesz majd valamelyik! Észre is vettek, de az utolsó pillanatban mégis mindegyik meggondolta magát. Nem értem miért... Pedig igazán ízletes lehetek ilyen szép nagy kövéren. Valami hibádzik...
  
  Sebaj, akkor gondolkodjunk. Abban úgyis jó vagyok! Értek én mindent!!!
  Az azért elszomorít, hogy nem kellek senkinek sem, és még meghalni sem tudok...
  
  És akkor jött az ötlet! Egyet tudok csupán a zabáláson kívül: szőni! Így hát gubót szövök. Legyen ez a koporsóm! Itt békésen megfulladhatok és nem zavar, nem tántorít el senki sem. Nem is fognak rámtalálni, épp ezért a hullámat sem fogják meggyalázni. Igen, ez így jó lesz. Ennek örülök. Mégsem egy buta és szőrös, nagy kövér hernyó volnék! Úgy látszik, az én életem értelme az volt, hogy tudatosan haljak meg. Legyen hát!
  
  Azzal begubódzott. Jó erősen rögzítette koporsóját egy szélvédett faágon. Csak lógott és várt. Várt és várt. Mégsem fulladt meg. Ezt is elrontotta valahol, és nem értette. Cserbenhagyta még az oly bölcs gondolatai is, amire eddig mindig számíthatott. Pedig azt hitte, mindent tud az életről.
  
  Nagyon elkeseredett.
  
  Feladta.
  
  És akkor elkezdődött valami.
  
  Mégsem úgy történt, ahogy eltervezte.
  
  Két héten keresztül, teljesen megmagyarázhatatlan változáson ment keresztül, amibe semmi beleszólásasem volt. Nem számítottak gondolatai sem. Csak befelé figyelt. Mást úgysem tehetett. Szinte külső szemlélőként nézte végig saját testének teljes átalakulását. Nélküle történtek a dolgok. Aztán ez is megállt. És csak akkor eszmélt rá, hogy kinőtte a koporsóját!
  
  De tanult a leckéből. Nem akarta megérteni mindenáron a dolgokat többé. Csak követte vágyait, érzéseit. És most ki akart törni. Kíváncsi volt arra, hogy mivé változott. És nem érdekelte többé az, hogy miért!
  Belül is más lett.
  
  Feltörte a koporsó fedelét és kimászott.
  
  Fájdalmas volt az első nyújtózás.
  
  Hatalmas szárnyai lettek, ami örömétől egyre csak tovább nőttek és feszültek. A reggeli szikrázó napsütés megszárította csillogó sárga-fekete mintás szárnyait. Aztán meglátogatta a régi jó barátja is, az éhség. De most nem az a görcsös zabálási vágy lett úrrá rajta, hanem valami édes nedűre vágyott. Érezte a szellőben az illatát. Valami színes tarkaságok felől jöttek a fű közül.
  
  Nem gondolkodott, csak élvezte a létezést, és azt a szellő játékát, amivel először vitorlázott a nektárjukat kínálgató virágok felé... 
  
   
  
  Az idősebbik fiú pedig...
  
  Szerette ezt a halk zsibongást, amely kis vendéglőjéből felszűrődött emeleti szobájába. Nagyapját, apját látta ilyenkor sürögni-forogni a kockás abroszokkal leterített asztalok között. Előttük még kötény volt és karjukon a „hangedli". Úgy vitték ki a zónaételeket s a habzó söröket a törzsvendégeknek. Hozzájuk többnyire ugyanazok a kistisztviselők, ebédszünetes boltosok, szerkesztők jártak.
  
  
  Még szerencse, hogy államosításkor meghagyták üzletvezetőnek. Tudták az "illetékesek", ezt a kis családi vállalkozást csak ő tudja nyereségesen tovább vezetni. Ment is valahogy. Fiai már szakképzett vendéglátósok voltak. Fel is lendült a Három hársfa. De felesége váratlan és gyors halála 54-ben és kisebbik fia titokzatos eltűnése az 56-os harcok alatt megrokkantotta. Enyhe agyvérzést kapott. Most Antié, családos nagyobbik fiáé az újra magánkézbe került kisvállalkozás. Az ő felesége ül a kasszánál, három rokon is besegít, sőt két tanulója is van már. Ő afféle "haláláig haszonélvező". Így rendelkezett a közjegyzőnél.
  Ellátják becsülettel. De már igen nehezére esik lemennie. Fél oldala is zsibbad. Többnyire egész nap egyedül ül – és emlékezik. Mint most is, a régi, dolgos időkre. Tévéjét, rádióját ritkán nyitja ki. Sok a rossz hír. Inkább kisvendéglője árulkodó neszezéseire figyel. Abból tudja, mi történik odalent. A felszálló illatokból meg azt, mi aznap a "konyhafőnök ajánlata". H” megkondul a közeli templom delet jelző, hívogató hangja, elolvas egy-egy zsoltárt apja öreg Bibliájából. Az az ő imakönyve.
  Megreccsent a falépcső. Órájára nézett. Messzi még a záróra. Ki jöhet ilyenkor? Nem szoktak - csak úgy - benézni hozzá. Nehézkesen az ajtó felé fordult.
  
  
  Szinte bekeretezve ott állt Öcsi, a holtnak hitt fia. Megférfiasodva, ám alig változva. Csak hullámos, fekete haját lepte be a dér. Olcsó, gyűrött dzsekijén Lufthansa repülő-reklámtáska lötyögött. Farmerja piszkos volt a viseléstől és nem kővel koptatott. Ám ő volt, az elveszett.
  - Öcsi!
  - Apa.
  Fia már ott térdelt előtte és átfogta apja csúzos térdeit. Az a ráborított pokrócon keresztül is érezte gyereke remegését. Tétován simogatta az ölébe hajtott, őszülő fejet.
  - Harminchárom év. Uramisten! - mormolta újra és újra. Hosszú percek teltek el. Öcsi szólni akart, de apja szája elé emelte ujját és a széke karfájára szerelt csengő gombját háromszor megnyomta. Ez volt a jel: sürgős. Perc sem telt el, nagyobbik fia robbant be a nyitva maradt ajtón. Dermedten bámult felegyenesedő öccsére.
  - Te élsz?
  - Látod.
  - Miért nem adtál hírt magadról?
  - Nem akartam bajt hozni rátok. Hátha lefényképeztek.
  
  Bár nem öltem embert.
  - Hol bujkáltál?
  - Sok helyütt. Legvégül Amerikában, délen kaptam munkát.
  - Mit csináltál?
  - Mosogattam, takarítottam, felszolgáltam, mint itthon. Mindig dolgoztam...
  - S most?
  - Hazajöttem. - Végigmutatott kopott önmagán.
  - Így? - horkant fel a bátyja.
  - Így.
  - Fontos, hogy él és itthon van. Feltámadt az öcséd, fiam! - ez– már szinte kiáltotta az apjuk. - Meg sem öleled? - fordult elsőszülöttje felé.
  - Mihez akarsz kezdeni? - kérdezte ölelés helyett öccsét a bátyja.
  - Mosogatni még tudok.
  - Meg beülni a készbe, mi?
  - Anti! - nyögött fel az apa; de az ordítva folytatta: - Ismerem én ezt a fajtát. Végig - csavarogják a világot, s amikor mindenből kikopnak, hazakuncsorognak örökölni, mi? Nem, öcsikém, ebből nem eszel. Tulajdonképpen nem is élsz. Holttá nyilvánítottak. Apa azután mindent rám íratott. Érted? Mindent!
  - Jól tette - válaszolta csöndesen a kisebbik -, csak azt nem tudtam, hogy meghaltam... akkor mit is keresek itt? - Lehajolt, megcsókolta apja haját, és kifordult az ajtón.
  - Mit tettél, Anti?! - nyögött föl az öregember.
  - Mit? Megmondtam az igazat. Vagy nem így van?
  
  
  Másnap egyenruhás hotelboy kereste az öregembert. Levelet hozott. Senki másnak nem volt hajlandó odaadni. Hiába erősködött odalent Anti, hogy ő itt a főnök, a tulaj, meg minden. A küldönc egyre azt hajtogatta: csak a címzett saját kezébe adhatja. Ott álltak most az emeleti szobában mind a hárman.
  - Vedd át a levelet - kérte fiát az apja.
  
  Anti egy ötvenest adott a boynak, és kituszkolta az ajtón.
  - Tudod, milyen rossz a szemem - nyújtotta az apa a neki címzett borítékot a fiának. - Olvasd fel! - És–az olvasni kezdte:
  
  
  "Drága apám, örülök, hogy láthattalak. Ne aggódj, jól megy a sorom. Szállodám van Floridában. Nemrégen nyitottam meg a másikat. Antira gondoltam, mint igazgatóra. Olvastam: most már bátran hazajöhetek. Látni akartalak, s megbeszélni, hogyan segíthetnék rajtad, itthon vagy odaát. Nincsen családom. Örököseimmel is találkozni akartam, mielőtt testamentumot írok. Nos, a főörökös már beszélt velem.
  Tőletek Tütykéhez mentem. Talán emlékszel, így becéztük egyik osztálytársunkat. Megnősült, több gyereke van. Amikor megláttak, sírtak örömükben. Csak reggel engedtek vissza a Hiltonba. Éjjel megbeszéltük: ők jönnek ki velem. Mindketten szakemberek, ám szegények. Így az örökség is megoldódik.
  Bocsásd meg, Édesapám, a jelenésem. Talán úgy kellett volna hazajönnöm, mint Jákob ment megrakodva ajándékokkal Ézsauhoz. Akkor most minden O.K. volna. De kíváncsi voltam, él-e még a tékozló fiú idősebbik testvére..."
  
  
  
  
  Tragikus történet,ámde nagyon szép, és meggyőződésem, hogy igaz. Hűen tükrözi egy jó kutya lelkét ......
  
  
  A tavaszi nap nyári hőségbe borult. Azt mondták: júniusba elég vóna ilyen meleg. A vadgesztenyefák kövér virága pompázatosan dagadt a zöld levelek közt, s a nap ragyogott a szerelmeskedők körül. A méhek is kijöttek, s dúsan döngték körül a virágokat; a ház előtt, ahol láb nem járt, a gyom úgy burjánzott, kitárt kis karokkal a nap felé, mint a gyerek, aki nem bírt az egészségével, s tapsikolva döcögött másfél éves kövér lábacskáin mezítláb a forró porban, s minduntalan felbukott, ahogy a Bodri szőrébe kapkodott.
  
  Fű, fa, virág, gyerek, állat mind boldogan ujjongott a korai boldogságban.
  
  - Hagysz békét annak a kutyának, te! - kiáltott rá az anyja szenvedélyesen, s mindjárt rávert a gyerek kövér kis tagjaira.
  
  Mióta rajtakapta a csöppnyi lurkót, hogy megszopta a kutyát, azóta utálta ezt a dögöt.
  
  Hogy még egyszer meg ne történjen, be is kente a kutyát vastagon halepével, az egész hasajját. A kutya hanyatt feküdt, úgy tűrte, s aztán vihogva ugrált a gyerek körül.
  
  - De nagy ellensége vagy annak a kutyának - mosolygott az ember, aki szintén hálás volt a dögnek, s a bajusza alatt mosolygott.
  
  - Ha kend el nem emészti, majd én megetetem - mondta az asszony, de már nem gondolta komolyan, mert ő is nevetett csintalanul az ura szemébe, aki azóta egyre hamiskásan hunyorgatott körötte, s ifjú napjaik örömei tértek vissza. Elfeledkeztek a gondokról, a tervekről, s éltek, mint a kora tavaszban az állatok, éltek, üzekedtek és önfeledten boldogok voltak.
  
  Az ember jókat csapott a felesége meztelen vállára, amely gőzölögve, párologva állott ki az ingvállból, s a hosszú tél után fehér volt, kívánatos, harapni való.
  
  Összevillantak, aztán az ember elment a kertbe, az asszony pedig kihozta a konyhából a mosóteknőt, s hozzákészült a nagymosáshoz. Dézsaszéket tett a teknő mellé, aztán kihozta az ugorkásüveget, s abba mosószódát tett. Aztán vizet öntött rá. Akkor bement a forró vízért s a ruháért, a szennyesért.
  
  Pityu a kutyával birkózott. A kutya hagyta, hogy a gyerek a hasán fetrengjen. Hanyatt feküdt, négy lábát elterpesztette, s kínálta magát. De a gyerek a száját törölgette a keserűségtől, s megrúgta, aztán tépte s gyömöszölte az ebet. Az csak röhögött, s nem értette, hogy miért nem akarja a fia, akit adott neki az Isten elvett kölykei után. Minduntalan visszahajlott, s megnyalta a gyereket, akinek jóízű combjai kiömlöttek a kis ruhából, s így birkóztak s hancúroztak.
  
  Boldogok voltak a viháncolók.
  
  Most a gyerek feltápászkodott, s odadöcögött a székhez.
  
  A kutya utána. Nézte, mit csinál. Okosan pislogott, s lihegve követte a csecsemő minden mozdulatát. Úgy látszik, neki már ez ember volt, a duzzadt kis embert komolyan vette, mint gazdáját, s okosan akart neki segíteni.
  
  A gyerek az ugorkásüveg után kapkodott.
  
  Felmászott a szék keresztfájára, s kis kezeit az üveg szélébe akasztotta.
  
  De az üveg sima volt, ujjacskái lesiklottak róla. Újra s újra kezdte. Közben gügyögő szókat mondott, mert még nem tudott beszélni, csak olyanokat, hogy:
  
  - Gyü-gyü... Kut-ti, kut-ti.
  
  Bodri értette a nevét, de nem tudott segíteni a kis embernek, nem értette, mit akar, s neki nem voltak kezei, hogy meg tudja fogni, s levegye onnan az üveget. Csak nézte engedelmesen és hűségesen, s körül-körülszaladta a széket, aztán leült a farkára, s újra csak belemerült a kicsi ember munkájába.
  
  A gyerekecske ujjai megint csak lesiklottak az üvegről. Az üvegben pezsgett a tiszta víz. Sistergett, fortyogott, a szóda olvadt a vízben, s az furcsa volt és csiklandozó.
  
  Most a gyerek még magasabbra kapaszkodott, s most sikerült. Ujjai belenyúltak az üveg tágas nyílásába, most megfogja, erősen megmarkolja a zöld üveget, s most egyszerre kész: az üveg felfordult, ráömlött a gyerekre, aki abban a pillanatban hanyatt esett a szék alá, s az üvegnek egész tartalma ráfolyott.
  
  Egy pillanatig csönd, akkor a gyerek elkezdett visítani.
  
  A kutya tanácstalanul s tehetetlenül, kihegyezett fülekkel állott felette, s abban a pillanatban ráugrott, s nyalni kezdte.
  
  Hirtelen elkapta a nyelvét: valami égette.
  
  De megint rárohant, s újra nyalta, nyalta, lenyalta arcáról, nyakáról, testéről az égő vizet. Akkor elfutott, s prüszkölve, kétségbeesve karikázott körül, aztán eszeveszetten megint neki a gyermeknek, s feltúrta annak a ruhácskáját alólról, s nyalta, nyalta nagy vörös nyelvével róla a tüzet.
  
  Most az asszony kirohant a gyereksírásra. Látta, mi történt, felkapta a vonagló testecskét, s belemártotta a dézsába, amely vízzel tele már ott állott.
  
  S hozzá ő is visított torkaszakadtából:
  
  - Apja, apja! Apjaaa!
  
  Míg mosta, mosogatta a gyereket, az apa a vonításra, az eszeveszett, kétségbeesett asszonyi sikoltásra fejveszetten rohant föl a kertből.
  
  - Mi történt, mi történt!
  
  - Gyüjjön kend, magára rántotta a szódát.
  
  A gyerek már épebben lihegett, kis szemei könnyesen néztek, szájacskája nyáladzott.
  
  - Mosd le, mosd le jól.
  
  Az asszony letépte a gyerekről a ruhát, s annak teste pirosan és égően virított a napon, s újra és újra belemártották a hideg vízbe.
  
  Az apa felkapta a kútnál a tele vödröt, s még avval is leöntötte a gyereket.
  
  Mikor a roppant ijedségtől egy kicsit ocsúdtak.
  
  - Tán nem lesz baja, fusson kend orvosért! - kiáltotta az asszony.
  
  Csurgott róla a verejték, a rémület tajtékja, s most kötényébe burkolta a gyereket.
  
  - Kend be tiszta olajjal! - kiáltott vissza az apa, s rohant ki a kapun az orvos után.
  
  Mikor visszatért, az anya ült a küszöbön, s ott volt az ölében a gyerek, aki kimerülten, görbe szájacskával már sírni sem bírt. Az apa ujjait tördelve, felhevülten, kétségbeesve állott felette.
  
  - Nincs otthon, de jön a bába.
  
  Aztán jött egy öregasszony, aki csak folytatta, amit ők csináltak. Vastagon csorgatta a hűs olajat a megégett testecskére.
  
  - Örüljenek, hogy az arca tiszta maradt - mondta. - Tiszta maradt az arca, az a jó.
  
  Kissé megpihentek a rémület lázában. Akkor nyöszörgést, sírást hallottak.
  
  - A Bodri!...
  
  A Bodri nyítt, verte magát a kerítés tövében, aztán elnyúlt, s csak hörgő hangokat adott.
  
  Az ember odament, megemelte a kutyát. Annak a nyelve égett, mint a tűz, s pislogva még egy utolsó pillantást vetett a gazdára. Akkor megvonaglott s elnyúlt.
  
  - Mi van ezzel a kutyával?
  
  - Lenyalta! - sikoltott fel az anya. - Lenyalta a gyereket.
  
  - Benne van a szóda - értette meg s kiáltott az ember, s egy pillanatra ugyanolyan szánalom volt benne, mintha egy másik gyerekéről volna szó.
  
  A kutya még egyet-kettőt vonaglott, felvetette magát, s a másik oldalára fordult, még egyszer nagy kínjában átvetette magát a fején, s végképp elfeküdt. Megdöglött.
  
  Soká, némán s tűnődve nézték. Az asszony:
  
  - Mikor kijöttem, a kutya nyalta a gyereket, a hasáról lenyalta a tüzet.
  
  A vénasszony érthetően mondta:
  
  - A vót a szerencse - mondta. - Ha le nem nyalja róla a nagy darab szódákat, ami ráömlött, akkor kiégeti a gyenge hasát. A vót a jó, hogy lenyalta a gyerekről a halált.
  
  Megilletődve néztek a dögre.
  
  Soká néztek a hűséges állatra, s az asszonynak megindult a szeméből a hálás könnyáradat.
  
  - Ó, a szegény... Jaj, a szegény állat... Lássa ke... Ássa el kend jó helyre...
  
  A gyerek az ölében elaludt.
  
  - Má nem lesz baja - mondta a bába.
  
  S a Nap tovább ragyogott, csillogott rajtuk s a dagadó kövér virágokon. A Nap kegyetlen, észre se vette, milyen tragédia zajlott le. A Nap kegyetlen, a virágok kegyetlenek, a méhek kegyetlenek, az élet kegyetlen. Minden tovább élt, zsibongott s boldog volt a tavasz napfényében. A gyerek pihegett, fel-felsírt, de már élt, s csak a Bodri feküdt elnyúlva, a hős; az anyai szeretet adta magát áldozatul, s elment a boldogság ismeretlen, hősi otthonába.
  
  

  

A szeretetek között a legfontosabb az anyai szeretet.
Aki nem érezte a gondoskodást, törődést, az anyai simogatást,
abból az emberből, mégha szerető szívvel is születik,
szeretetlen, szerencsétlen felnőtt válik.


Egy életre szóló szeretet az anyai, azoké az anyáké,
akik Embereket nevelnek
maguknak, s a jövő társadalmának.
A szív szeretettel bírók legnagyobb kincse: a gyermek.

Szeressük, óvjuk gyermekeinket, mint szemünk fényét.
A törődésünk százszorosan, boldog pillanatokkal,
a családi élet csodájával az élet alkonyán is megnyilvánul
viszonzásban a gyermekeknél.


A falu végén vályogból épült, nádfedeles házikóban élt egy szegény házaspár. A férj beteges volt, hol dolgozott, hol nem. Sokszor a betevő falatjukat alig tudta megkeresni Felesége mosni, takarítani járt, miközben sorra születtek gyermekeik egyik kicsi, másik pici így az édesanya egyre ritkábban tudott munkát vállalni, hisz annyi munka akadt a sok gyermek után hogy azt alig győzte.
Lassan múltak az évek egyre nagyobb szegénységben nevelgették gyermekeiket. Az évek múlása sok gyászt hozott a falu széli kis ház ban lakó családra. Egy járványos betegség sírba vitte két kis gyermeküket. Az édesapa egyre betegebb lett a fájdalom elgyengítette és ő is meghalt.
Telt múlt az idő az özvegyen maradt édesanya éjt nappallá téve dolgozott hogy megkereshesse mindenapi betevő falatjuk árát és gyermekeit tisztességgel felnevelhesse. A csonka kis család nagy szeretetben élt édesanyjuk rajongásig szerette őket, mindent megtett gyermekeiért. Boldog volt szegény asszony, mikor gyermekeit maga körül látta, ilyenkor minden fájdalmát, fáradtságát elfelejtett.
Hálásak is voltak a gyermekek édesanyjuk iránt, kivéve a legnagyobbik leányt, aki igen sok bánatot okozott édesanyjának. Szófogadatlan, lusta leány volt. édesanyja hasztalan kérte a jóra, nem fogott rajta a szép szó. Ahogy nőt egyre engedetlenebb lett, mikor felnőtt, akkor az úgynevezett jó barátok között még gonoszabb lett. Nem akart dolgozni, mindig csak henyélt.
Egy szomorú napon a lány barátaitól hazahazatérve, azzal állt édesanyja elé, hogy neki sürgősen pénz kell. Szegény édesanyja, aki nem sokkal azelőtt ért haza fáradságos munkájából, s bizony csak annyit keresett, amennyivel egy darab kenyeret tudott venni a gyermekeknek. elcsukló hangon csak annyit mondott:- Honnan adjak édes gyermekem neked pénzt, hiszen alig tudtam egy darab kenyeret venni, okosabban tennéd, ha munka után néznél s nem henyélnél egész nap -
A lány tovább követelőzött, s mert édesanyja nem tudta teljesíteni kérését, kezet emelt rá, de, mikor édesanyja könnyes két szemébe nézett, megtorpant és kirohant a házból.

Az évek teltek - múltak a szegény asszony feje felett. Az áldott édesanya sok keserves munkával, sok átsírt álmatlan éjszaka árán, becsülettel felnevelte a gyermekeit, mindannyian becsületes munkás emberek lettek.
De a szegény asszony öröme azonban nem volt teljes, mindennap hazavárta az eltévelyedett leányát, s mert nem jött napról napra többet szomorkodott miatta.
Lassan-lassan a nehéz élet felőrölte a szegény asszony egészségét és egyik nap aztán ágyhoz verte a betegség, erőtlen volt, keze reszketett s beszélni is alig bírt már.

Gyermekei könnyes szemekkel ültek körülötte betegágyán.
Lázas ajkai még akkor is ezt suttogták:
- Nézzetek csak ki, gyermekeim, hogy nem jön-e az én lányom az úton?
Várta, szünet nélkül, megtévedt gyermekét, azzal az erős hittel, mellyel csak egy édesanya képese.
És nemhiába várta, Isten meghallgatta a haldokló édesanya imáját. mert eljött az édesanya halálos ágyához a hálátlan leány. meggyötörve az élet csapásaitól, megöregedve, fájó szívvel, bűnbánóan borult édesanyja dolgos két kezére s sírástól fuldokló hangon könyörgött bocsánatért.

A haldokló édesanya magához ölelte a megtért leányát de már nem hallotta, mert lelke már fent járt a fehér felhők felett halkan szálló angyalok vitték oda, ahová azok juthatnak csak be kik bűntelen fehér lélekkel halnak meg.
És mikor eltemették az édesanyát, ágyában a párnája alatt egy csomagot találtak. Tele volt pénzzel, amit hosszú éveken át keserves, nehéz munkával keresett és szájától megvonva a falatokat, gyűjtötte össze. Mellette egy papírdarabkára ez volt írva:
- Ha meghalok, ezt a pénz adjátok át eltévelyedet, leányomnak mind, mert neki gyűjtöttem szegénynek.
A leány megrendülve vette tudomásul édesanyja üzenetét, s e pénzből - semmit el nem véve- állíttatta a fehér márványtömböt édesanyja sírjára, ezzel a felirattal:
„Itt nyugszik a Szeretet."

                                           Bohóckönnyek

 Gyerekek, gyerekek! Az volt csak az előadás! A karácsonyeste előtti napon. Mint annak lennie kell, mély hóba süppedt az egész vidék, minden ereszen csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt, s nemcsak a megszokott bőr- és istállószag terjengett, hanem sütemény -, szaloncukor- és mogyoróillat keveredett egymással.

- Háromszázhuszonhét gyerek jött el szüleivel az előadásra. A kisfiúk és kislányok ezen a délutánon a gyárnak a vendégei voltak, ahol a papák dolgoztak. Már novemberben azt mondta az igazgató:

- Ez mindnyájunknak jó év volt. Éppen ezért különleges karácsonyt akarok, egy rendhagyót. Azt javaslom, menjünk el együtt a cirkuszba. Akinek van gyereke, hozza el magával. Én is jövök mind a hárommal!

- S most ott ül a két kislány és a kicsi fiú a szülei mellett háromszázhuszonnégy másik gyerek között. Megkezdődött a rég áhított karácsonyi ünnep.

- Először csokoládét, süteményt osztottak, azután limonádé és bonbon következett, majd sok-sok ajándék. A kislányok babákat, színes csomagokat, finom nyalókákat kaptak, a kisfiúk érdekes könyveket, aranyozott tolltartókat és izgalmas összerakós játékokat.

Aztán kezdődött az előadás.

Ezt élvezték igazán csak a gyerekek! Átszellemülten ültek az óriási sátorban és figyelték, hogyan táncolnak a fekete pónik; borzongtak, ha az ezüstruhás lányok a magas trapézról a levegőbe vetették magukat.

Ó, és aztán jött a bohóc!

Már amikor a porondra botladozott, egyetlen csilingelő kacagásba olvadt a háromszázhuszonhét elragadtatott hangocska. Attól kezdve már a saját hangját se hallotta az ember. A gyermekek úgy nevettek, hogy megremegett a sátor. A szemük is könnyezett, és sokan rosszul lettek a nevetéstől.

Bizony, nagyszerű is volt a bohóc! A viccek oly csodálatosak voltak, hogy még a felnőttek, sőt az igazgató is levegő után kapkodtak. És őt még senki sem látta levegő után kapkodni. A bohóc egyáltalán nem beszélt, nem volt szüksége szavakra, hogy vicces legyen. Némán játszotta el a gyerekeknek, amit látni akartak. Egy malacot utánzott, egy krokodilt és három táncoló medvét. A legmulatságosabb az volt, amikor a nyulat játszotta el. Ekkor jött az a pillanat, amikor a nagy öreg bohóc ideges kezdett lenni. Ez volt az a pillanat, amikor felfedezte azt a kislányt, akinek piros masni volt a hajában. A kislány a szülei között ült az első sorban, egészen a manézs közelében. Aranyos kislány volt, okos, keskeny arcú, ünnepélyes kék ruhában. Az apja nevetett. Az anyja nevetett. Csak a piros masnis kislány nem nevetett.

Az öreg bohóc azt gondolta magában: Lássuk csak, kedvesem, hogy sikerül-e téged is nevetésre bírni! És úgyszólván csak a kislánynak játszott.

Az öreg bohóc olyan volt, mint még soha.

De... semmi sem segített. A kislány egészen komoly maradt. Egészen komolyan nézte, nagy, merev szemekkel a bohócot, anélkül, hogy csak a száját is elhúzta volna. Aranyos kislány volt, egyike a legcsinosabbaknak. Csak éppen nem nevetett.

A bohóc egyre sejtelmesebbnek találta a dolgot. Minden tréfájában egy csomó munka és hetekig tartó gondolkodás volt, mindig pontosan figyelte, hogyan reagálnak a nézők, mikor kezd nevetni az egyik, mikor hagyja abba a másik. Mindig eszerint dolgozott. Ezt nevezte a közönséggel való kapcsolatnak. Ezen az előadáson sem esett nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen, a gyereksereg mindig hálás közönség volt. Csak a kislány nem.

Egyszerre csak a nyúlutánzás közben mérhetetlen szomorúság és szörnyű tanácstalanság töltötte el az öreg bohócot. Legszívesebben félbeszakította volna az előadást. Úgy érezte, képtelen tovább játszani, ha az első sorban ülő kislány továbbra is így nézi. Épp ezért valami szokatlant tett.

Odalépett a kislányhoz és udvariasan megkérdezte:

- Mondd csak, nem tetszik neked az előadás?

A kislány mereven ránézett és barátságosan válaszolt:

- Ó, dehogynem, nagyon tetszik!

- Dehát akkor miért nem nevetsz, mint a többi gyermek? - kérdezte a bohóc.

- Ugyan, min nevessek?

- Nos - mondta a bohóc -, rajtam például.

A kislány apja mondani akart valamit, de a bohóc intett: Azt szeretné, ha a kislány maga válaszolna.

- Bocsáss meg - mondta amaz -, nem akarlak megbántani, de nem tudok rajtad nevetni.

- És miért nem?

- Mert nem látlak - mondta a kislány. Én vak vagyok.

Erre halott csend lett az óriási sátorban. A kislány barátságosan ült az öreg bohóc előtt, aki nem tudta, mit mondjon. Soká tartott, míg szóhoz jutott.

Eközben az anya elmagyarázta, hogy Erika még soha sem volt cirkuszban.

- Mindig csak meséltünk neki róla. - És ez alkalommal mindenképpen tudni akarta, milyen igazában a cirkusz - mondta az apa.

Az apa mester volt a gyárban. Nagyon szerette a feleségét és a kislányát. Azok is szerették őt. Boldogok voltak együtt. A bohóc elszorult hangon kérdezte.

- És tudod már, milyen egy cirkusz a valóságban, Erika?

- Ó, igen - válaszolt Erika vidáman -, természetesen tudok már mindent!

Anyu és apu elmagyarázták. Hallottam, hogyan üvöltenek az oroszlánok és hogyan nyerítenek a pónik. Tulajdonképpen már mindent el tudok képzelni, csak egyet nem.

- És az mi? - kérdezte a bohóc, pedig már tudta a választ.

- Hogy miért vagy te mulatságos - mondta a piros masnis Erika. - Miért kell rajtad nevetni? Ez az egyetlen, amit egyáltalán nem tudok elképzelni.

- Hm - mondta a nagy bohóc. Újra halott csönd lett a cirkuszban. És akkor valami nagyon kedveset csinált a bohóc. Előrehajolt és így szólt:

- Figyelj, Erika, teszek neked egy javaslatot.

- Igen, mi az?

- De csak ha tényleg tudni akarod, miért nevet rajtam a többi gyerek.

- Persze, hogy tudni szeretném!

- Na jó. Akkor, ha a szüleidnek is megfelel, eljövök hozzád holnap délután.

- Hozzánk, a lakásunkba? - kérdezte Erika izgatottan.

- Igen, oda. És meg fogom neked mutatni, hogy mi rajtam a mulatságos. Akarod?

Erika fellelkesülve bólintott és összecsapta a kezét:

- Jaj de jó! Apu, anyu, eljön hozzánk a bohóc!

- Nagyon kedves öntől, uram, - mondta halkan az apa, az anya pedig még csendesebben fűzte hozzá: - Nagyon köszönjük Önnek.

- Kérem, semmiség... - mondta az öreg bohóc -, hol laknak? Meghallgatta a címet és bólintott.

- Rendben van, mondjuk hatkor?

- Hatkor - mondta Erika -, ó, máris úgy örülök.

A bohóc megsimogatta a haját, mélyet lélegzett, és úgy érezte magát, mint akinek kő esett le a szívéről.

- Az előadás folytatódik, hölgyeim és uraim - szólt.

A többi gyerek tapsolt. Ebben a pillanatban mindnyájan irigyelték a vak kislányt, akit a csodálatos bohóc személyesen fog meglátogatni.

Azon az éjjelen havazott. Másnap is. Egyre csak havazott. Fél hatkor kezdődött Erikáéknál a karácsonyi ünnep. A gyertyák világítottak a karácsonyfán, és a kislány végigtapogatta az asztalon fekvő összes ajándékot. Megcsókolta a szüleit és egyre csak azt kérdezte:

- Gondoljátok, hogy eljön? Tényleg eljön?

- Biztosan - mondta az anyja -, hiszen megígérte. Persze pontosan érkezett. A rádió kórusa éppen egy dalt énekelt a földi békéről, amikor megszólalt a csöngő. Erika maga szaladt ki ajtót nyitni.

A folyosón az öreg bohóc állt. Télikabát volt rajta és alatta sötét öltöny; ősz volt a haja és az arca sápadt. De ezt Erika természetesen nem láthatta. Kezet nyújtott neki és izgalomtól akadozó hangon mondta:

- Ez... ez... igazán szép tőled, hogy valóban eljöttél.

- Nahát, mit gondoltál! - mondta a bohóc. Azután üdvözölte a szülőket, és átnyújtotta Erikának az ajándékokat: három könyvet, melyek úgy voltak nyomtatva, hogy vakok is olvashassák. Erika olvasott már néhány ilyen könyvet, és nagyon örült a három újnak. De azután jött csak az igazi ajándék!

- Ha kaphatnék egy kis konyakot - mondta az öreg bohóc. Kapott és nem is keveset.

Miután megitta, kézen fogta Erikát és a karácsonyfa előtt álló fotelhoz vezette. A szülők némán nézték, amint az öreg bohóc a karosszékbe ültette Erikát, megfogta a kezét és letérdepelt elé.

- Símogasd meg az arcomat - és nyakamat. És a vállamat. És a karomat, meg a lábamat. Ez ugyanis az első. Pontosan tudnod kell, hogy nézek ki.

Álarc és kosztüm nélkül egyáltalán nem látszott mulatságosnak a bohóc. Ezt ő is tudta. Nem is volt olyan egyszerű ez a kísérlet, amire vállalkozott. (Ezért is kért konyakot.)

- Kész? - kérdezte végül.

- Hm - mondta Erika.

- Tudod, hogy nézek ki?

- Pontosan.

- Akkor kezdhetjük - mondta a bohóc. - De kérlek, ne vedd le rólam a kezed!

Állandóan tapogatnod kell, hogy meg is értsd, amit csinálok.

- Persze - mondta Erika.

És az öreg bohóc elkezdett játszani. Még egyszer csinálta mindazt, amit a cirkuszban. A szülők az ajtónál álltak, egymás kezét fogták és figyeltek.

- Most jön a táncoló medve - mondta az öreg bohóc.

Erika finom, vékony ujjai vándoroltak rajta, amint a medvét utánozta. Még komoly volt az arca. A bohóc rendületlenül folytatta, noha ez volt élete legnehezebb előadása. A krokodilt utánozta, azután a malacot. Erika ujjai egyre gyorsabban és gyorsabban siklottak az arca fölött és vállain, nyugtalanul lélegzett és a száját kinyitotta. A szülőket is elfogta az izgalom.

Úgy tetszett, mintha Erika valóban látná kis kezével, amit a többi gyerek a szemével, mert egyszerre csak kuncogni kezdett. Vékonyan és rövid ideig. De kuncogott. Méghozzá a malacnál.

A nagy, öreg bohóc megduplázta erejét. Ekkor kezdett el Erika nevetni.

- És most jön a nyúl - szólt a bohóc és elkezdte a legpompásabb mutatványát. Erika egyre hangosabban nevetett. Meg is csuklott a hangja a lelkesedéstől.

- Még egyszer! - mondta lelkesen -, kérlek, még egyszer!

Az öreg bohóc még egyszer eljátszotta a nyulat és még egyszer. És megint. Erikának ez sem volt elég. A szülők egymásra néztek. Erika még soha életében nem nevetett így. Végül egészen elakadt a lélegzete. Így kiáltott:

- Anyu, apu! Most már tudom, milyen egy bohóc. Most már mindent tudok! Ez a világ legszebb karácsonya! Arcocskája kipirult. Kis ujjai még mindig az előtte térdelő öreg ember arcán siklottak ide-oda.

És Erika hirtelen megijedt egy kicsit. Megérezte, hogy a nagy bohóc sír...

                                                A tanító szeretet!

Azzal tanítunk szeretni, hogy szeretünk. A földkerekség legnagyobb felfedezése az, hogy nincs nagyobb hatalom a földön a szeretetnél. Mert a szeretet is lecke amit meg kell tanulnunk itt és most!
A szeretet egyetemes univerzális életenergia, ami egyformán sugárzik igazra és igaztalanra egyaránt.

Egyedül a szeretet képes végtelen dimenziókat nyitni a lélek számára. Mi akik a polaritás világában élünk, ha nem dobjuk le egónk páncélját, sosem ismerhetjük meg a szeretet erejét. Mert a szeretettől a lélek kinyílik, mint az ezerszirmú lótuszvirág. Hiszen a szeretet nem vágyik egyébre, minthogy beteljesíthesse önmagát.

A legnagyobb igazság: létezésünk lényege a szeretet. Vajon miért van az, hogy az ember fél kapcsolatba kerülni a boldog percekkel? Miért nem tudjuk hogyan bánjunk a szeretettel? Az idő egy "nyersanyag" senki sem kap többet belőle a "végén", mint amire szüksége lett volna. Ezért egyetlen napot se töltsünk el a szeretet gyakorlása nélkül.

Mert szeretni csakis az önfeledt ember tud igazán. Az éntelen, egótlan lény, akinek lelke már "felébredt" és "meglátta" a szeretetet.

A szeretet az emberi léleknek olyan, mint testnek az oxigén. Nem csak egy dolog a fontosak közül. Még csak nem is a legfontosabb. Hanem a Minden. Mert ahol szeretet van, minden van. Ahol pedig nincs, ott semmi jele sincs az életnek."

                                                          A tanító

Sok évvel ezelőtt Kati néni 5. osztálya előtt állt és azt mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiküket egyformán szereti. Ez nem volt igaz. Egyenesen lehetetlen volt számára, hiszen az első sorban egy
Bendegúz nevű kisfiú kimondottan bosszantotta őt. Olyan rendetlen, csapzott és figyelmetlen volt, hogy
Kati néni valójában élvezettel húzta át feladatait vastag piros ceruzájával s írta a legrosszabb osztályzatot a lap aljára!

Történt egy napon, hogy Kati néni épp a gyerekek régi bizonyítványait nézte át. Nagyon megdöbbent, mikor
Bendegúz előző tanítóinak bejegyzése a kezébe került!
"Bendegúz tehetséges gyerek. Jókedvű, gyakran kacag. Munkáját pontosan végzi. Jó a modora. Öröm a közelében lenni!" - írta az 1. osztályos tanító néni.

A 2. osztályos tanító ezt írta: " Bendegúz kitűnő tanuló. Osztálytársai nagyon szeretik. Nagyon aggódom
azonban, mert Bendi édesanyja halálos beteg. Valódi küzdelem lehet most az élet a gyerek számára!!"
Jött a 3. osztályos tanítói bejegyzés: "Édesanyja halála nagy megrázkódtatás Bendegúz számára. Ő igyekszik mindent megtenni, de sajnos édesapja nem nagyon törődik vele. Otthoni élete hamarosan nehezen
elviselhető lesz számára, ha nem történik sürgősen valami változás az életében..."
S a 4. osztályos tanítói jellemzés: "Bendegúz visszahúzódó, magába forduló kisfiú. Nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nincsenek barátai és néha alszik az órán.."
Ezeket a sorokat olvasván Kati nénin a borzongás futott át, mindent megértett hirtelen. Elszégyellte magát. Még rosszabbul érezte magát azonban, amikor a karácsonyi ünnepségen tanítványai díszes, fényes papírba csomagolt ajándékait bontogatta s meglátta köztük Bendegúz ajándékát a fűszeresnél kapható vastag papírba bugyolálva. Kati néni a gyerekek előtt bontogatta az ajándékokat, most nagyot sóhajtott és Bendi csomagját külön gondossággal lassan kezdte el kicsomagolni. Néhány gyerek nevetésben tört ki, mikor előkerült belőle egy kövekkel kirakott régi karkötő, melyből néhány kő már hiányzott. Mellette egy parfümös üveg, melyben már csak az alján maradt egy kevéske parfüm.
"Milyen gyönyörű karkötő!!!"- kiáltott fel Kati néni, azzal fel is húzta karjára s a parfümből is cseppentett gyorsan a csuklójára. Abbamaradt a gyerekek nevetése. Csend lett. Bendegúz tovább ott maradt az iskolában aznap, hogy megszólíthassa Kati nénit: "Tanító néni! Ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé!" Kati néni aznap legalább 1 órán keresztül zokogott még, mikor a gyerekek hazamentek. 

Attól a naptól megváltozott az élete! Nem számtant, olvasást, írást tanított többé. Egyszerűen:
TANÍTANI kezdett. Ezentúl Kati néni különös figyelmet szentelt Bendegúznak. Ahogy dolgozott vele, a kisfiú elméje napról napra kezdett életre kelni. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált.
Bendegúz év végére az osztály élére került. Kati néni legkedvesebb tanítványa lett.
Egy év múlva Kati néni egy üzenetet talált Benditől az ajtaja alatt becsúsztatva. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója.
Hat év múlva újabb üzenet várta Benditől. Azt írta, befejezte a középiskolát. Harmadik volt az élen és
Kati néni még mindig a legjobb tanítója.
Négy évvel még később újabb üzenet érkezett, melyben azt írta, hogy bár voltak nehéz időszakok, de kitartott tanulmányai mellett és hamarosan egyetemi diplomát szerez, a legmagasabb kitüntetéssel!
Biztosította Kati nénit, hogy még mindig ő a legkedvesebb és legjobb tanítója. Ez alatt a levél alatt
az aláírás már a doktori címmel is kiegészült.
Nincs itt vége a történetnek.

Ezen a tavaszon újabb levél érkezett Kati néni számára, melyben Bendegúz elmesélte, hogy boldog és
nősülni készül. Apja 2 évvel ezelőtt meghalt és kérdezte őt, hogy elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet a templomban? Kati néni boldogan elfogadta.
Könnyben úszó szemekkel felvette az alkalomra a régi karkötőt, magára cseppentett a parfümből is!
(melyet Bendi úgy emlékezett, hogy édesanyja az utolsó együtt töltött karácsonyukkor viselt..)
Megölelték egymást. 

Bendegúz Kati néni fülébe súgta: "Köszönöm, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, hogy segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam. Megmutatta, hogy számítok. Az életem érték.!"
"Bendikém, tévedsz! Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok és az életem érték.!
Amikor találkoztam veled, akkor tanultam csak meg, mit jelent: TANÍTANI!" - rebegte ismét könnyeivel
küszködve Kati néni.

                                Nagyapó és unokája

Egy este egy unoka a nagyapjával beszélgetett, egyszer csak hirtelen megkérdezte:
- Nagyapa, hány éves is vagy? 

A nagyapa így válaszolt:
- Hadd gondolkozzam egy kicsit!
A televízió, a gyermekbénulás elleni védőoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és
a fogamzásgátló tabletta előtt születtem.
Nem volt még radar, hitelkártya, lézersugár és pengekorcsolya.
Az ember még nem lépett
a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülőgépek.
Nagyanyád és én összeházasodtunk és azután együtt éltünk, és minden családban volt apuka és anyuka.
Még nem találták fel
a légkondicionálót,
a mosogatógépet,
a szárítógépet
(a ruhát egyszerűen kitették száradni a friss levegőre).
Én a számítógép,
a kétszakos egyetemi képzés
és a csoportterápia előtt születtem.
Az emberek nem analizáltatták magukat, legfeljebb amikor
az orvos vér- vagy
vizeletvizsgálatra küldte őket.
25 éves koromig
minden rendőrt és férfit "uram"-nak szólítottam,
minden nőt pedig
"asszonyom"-nak vagy "kisasszony"-nak.
Párjuk a galamboknak és
a nyulaknak volt,
de nem az embereknek.
Az én időmben ha egy hölgy felszállt az autóbuszra vagy
a villamosra, a gyerekek és
a fiatalok mindenki másnál hamarabb álltak fel,
hogy átadják neki a helyüket, de ha állapotos volt, a helyére kísérték, és ha kellett, megváltották a jegyét és odavitték neki.
A nő elsőként lépett liftből ki; alátolták a széket, hogy leülhessen; egy férfi sosem üdvözölt úgy egy nőt,
hogy ne állt volna fel,
ha éppen ült,
kinyitotta előtte az autó vagy bármi más ajtaját,
és a férfi segített neki
levenni a kabátját.
Az én időmben a szüzesség nem okozott rákot, és a családi erény bizonyítéka volt a lány, és a tisztaságé a férj számára. A mi életünket a tízparancso-lat, a józan ész, az idősebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta.
Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, és hogy felelősek vagyunk tetteinkért és következményeikért.
A komoly kapcsolat azt jelentette, hogy jóban voltunk unokatestvérekkel és barátokkal.
Ismeretlen volt a vezeték nélküli telefon,
a mobiltelefonról nem is beszélve.
Sosem hallottunk sztereó zenéről, URH rádióról, kazettákról, CD-ről, DVD-ről, elektromos írógépekről, számológépekről
(még mechanikusakról sem, hát még hordozhatókról).
A "notebook" jegyzetfüzet volt.
Az órákat naponta felhúzták.
Semmi digitális nem létezett, sem órák, sem világító számos kijelzők a háztartási gépeken.
Gépeknél tartva: nem voltak pénzkiadó automaták,
se mikrohullámú sütők,
se ébresztőórás rádiók.
Hogy videomagnókról és videokamerákról ne is beszéljünk.
Nem léteztek azonnal előhívott színes fényképek.
Csak fekete-fehér képek voltak, előhívásuk és másolásuk több mint 3 napig tartott.
Színes képek nem léteztek.
Nem hallottunk Pizza Hut-ról vagy McDonalds-ról,
se az instant kávéról,
se a mesterséges édesítőkről.
Az én időmben a fű olyasmit jelentett, amit nyírtak,
nem szívtak.
Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely azt hitte, hogy egy asszonynak
férjre van szüksége ahhoz, hogy gyereke legyen.
És most mondd, szerinted hány éves vagyok?

- Hát, nagyapó, biztosan több, mint 200! - felelt az unoka.

- Nem, kedvesem, csak 60! ...

                                                   Csoda

Álmomban, egy városban jártam, amely egykoron a Szeretet városa volt.

Az itt élő emberek boldogan éltek.

Boldogok voltak, mert adhattak, segítő kezet nyújthattak a másiknak, a rászorulónak.

Élt egyszer egy ember, akinek sok kicsiny gyermeke volt.

Betevő falat már nem volt a háznál, minden kifogyott a kamrából, a polcok is üresen álltak.

A szegény embernek már csak a hite maradt.

Éjt, nap alá téve imádkozott. Hívta Urát, és a segítő Szellemeket.

Napok teltek el, de imája nem lelt meghallgatásra.

Számos sóhaj hagyta el az ajkát. Visszagondolt a múltra, a régi szép időkre,- arra, amikor még élt a felesége, a támasza, szívének legkedvesebb lénye, melegsége. Akivel minden búját, bánatát megoszthatta, de az örömben is emiképp osztoztak.

- Ó de szép idők voltak azok biz’á!

De ez mára csak a múlttá vált, egy emlékké, emlékképé, amit a szíve legrejtettebb mélyén, féltve őriz.

- Mi lesz velem és a gyerekekkel?

- Mi lesz velünk, ha már az Úr sem segít?

- Az Öreg Isten is elhagyott már minket?- sóhajtott fel.

Tovább fűzte gondolatait:

- Ez nem lehet, nincs olyan Isten, aki ne vetné szemét reám, ne hallgatná meg könyörgésem, szívből jövő imáimat.

Hisz biz’á, nem magamért teszem. De az éhes szájakat valahogy be kell tömnöm.

Ha már az anyai melegséget nem pótolhatom, legalább meleg tejet, kenyeret oszthassak szét…

- Tán még ebben érzik az anyai öl melegségét…

Könnyek buggyantak ki szeméből, fáradt, megtört arcán lefelé csurogtak, - nem szégyellte őket.

Siratta a múltat, a régi szép időket.

A családot, az asszonyt, ki hirtelen beteggé vált és elvitte az Úr, magához szólította.

Ő már jó helyen van. Őnéki már könnyű. Ő már az Angyalok közt énekel.

- Nem látja, (vagy vajon látja, - ha a Felső világ Szellemei léteznek ő is, látja) az éhes, kisírt, szomorú arcú gyermekeket?

Gondolatait így fűzte tovább:

- Asszony, legalább te segíts már nékünk!

- Odaföntről hullass egy pár édes almát, az Édenkertből!

Súlyos csend ülte meg a szobát, csak a gyermekek szuszogása törte meg néha a csöndet. Mintha megállt volna az idő, mintha megállították volna az adott pillanatot.

Fény villant az „öreg” szeme előtt. Megdörzsölte a szemét, azt hitte, nem jól lát, képzelődik.

Egy sugárzó fényű Angyal állt előtte.

- Ne a múltat sirassd „öreg”, és ne a jövőben gondolkodj!

A mostban, a mában élj!

A jelen pillanattal törődj! – mondta az Angyal és széttárta a kezét.

- Menj békével, tedd el magad holnapra, gyógyír kerül a bánatodra.

Ki Istenben hisz, és remél, és még tudja is az Istent… Ő orvosolja bánatod!

Sohasem hagyna magadra téged, hisz legfontosabb számára a Kegyelem.

Ahogy jött a látomás, úgy tűnt el.

Az „öreg” megtörölte könnyáztatta arcát, nehézkesen felállt az asztal mellől, - kábán nézett előre.

Nem értette mi is történt vele. – Tán megzavarodtam?

- A fejemben hallottam a hangokat…

- Áh, badarság, és legyintett egyet.

- Nem hiszek a csodákban!

- Pont hozzám szólt volna egy égi lény, és nyújtana segítő jobbot.

Gondolatait tovább fűzte, de mire a végére ért, valami különös nyugalom, melegség járta át a lelkét.

Ledőlt a kemence mellé, hogy átmelegítse sajgó tagjait, - a meleg jót tesz neki…

Másnap reggel itt virradt rá a Nap.

Korán volt még, hajnal, mikor az ajtón kopogtattak.

Egy megtermett asszonyság állt az ajtóban, kezében ragyogó alma, a másik kezében egy hatalmas kosár, amely telis tele volt pakolva jobbnál jobb dolgokkal.

Az asszony kezet nyújtott.

- Én vagyok az új szomszéd.

- Özvegy vagyok. A férjem, Isten nyugosztalja, a múlt télen ment át az Örök Világba, a Fényességbe.

- Hallottam az asszonyoktól munka közben, hogy magukkal meg mi történt.

- Nehéz a férfiembernek egyedül a sok gyerekkel! Oszt meg nem is az a doga, hogy átvegye az anyaszerepet.

- Gondoltam egyet és összepakoltam egy pár dolgot, amire szükségük lehet. És már lépett is beljebb, hogy kipakolja a kosár tartalmát.

Meleg tej, és kalács illata csapta meg az „öreg” orrát, és az asszony csak pakolt, és pakolt…

Megtelt az asztal. Egy kamrát meglehetett volna tölteni avval a sok földi jóval, ami hirtelenjében az asztalon termett.

Az „öreg” nem tudott szóhoz jutni. Csak állt némán, nem tudta mire vélni a dolgot.

Könnyes szemeit az asszonyra emelte:

- Magát az Öreg Isten küldte…

- Áldott legyen, és az is, amit hozott áldássá váljék…

- Köszönöm…

Gyereksírás hallatszott, hüppögés, majd feltűnt az ajtóban egy álmos, kócos hajú kisleány. Öreg maciját magához szorította, (aki időtlen időt élhetett már meg, az állapotából ítélve), úgy szorította, mint aki soha nem akarja elengedni.

- Tati, megjött a Mami?

- Olyan illat van....

Az „öregnek” földbe gyökerezett a lába, erre a kérdésre nem számított.

Csak állt és nézte a hüppögő gyermeket.

Az asszony kitárta kezét, a következő pillanatban már magához ölelte a gyermeket.

- Én jöttem át hozzátok, én vagyok az új szomszéd.

A kislány végigmérte az asszonyt, és mind aki időtlen idők óta ismeri, - hozzábújt.

- Máskor is átjössz? - fészkelte beljebb magát az asszony ölébe.

Az asszony, kérdőn az „öregre” nézett, - ő hálásan bólintott.

- Biz’á átjövök én.- válaszolta kedvesen az asszony.

-Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk
nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres
hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt
írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és
mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.

Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a
kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.

Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik
nevetett. "Tényleg?" - hallatszott a suttogás... "Nem is tudtam, hogy én
valakinek is jelentek valamit!" - és "Nem tudtam, hogy a többiek ennyire
kedvelnek" - szóltak a megjegyzések.

Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a
diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is
törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak
magukkal és a társaikkal.

Néhány évvel később az egyik fiú elesett Irakban, és a tanárnő elment a
tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik
után - akik szerették vagy ismerték a fiatalembert - odamentek a
koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett
oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő
katona megszólította: "Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?" Ő igent
bólintott. Erre a fiú azt mondta: "Mark nagyon gyakran beszélt magáról."

A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott
voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.

"Valamit szeretnénk mutatni" - mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a
zsebéből. "Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg
fogja ismerni." A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet
nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A
tanárnő - anélkül, hogy odanézett volna - tudta, hogy ez egyike volt
azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az
osztálytársak írtak Markról.

"Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az
osztálynak" - mondta Mark anyja. "Amint látja, Mark nagyon megbecsülte."

A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott
és azt mondta: "Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső
fiókjában őrzöm."

Chuck felesége pedig így szólt: "Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be
az esküvői albumba." "Az enyém is megvan még" - mondta Marily. "A naplómban
tartom". Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és
megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek.
"Mindig magamnál hordom" - mondta Vicki, és hozzátette: "Meg vagyok
győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát."

Egy este anya és nyolcéves kislánya némán ült a sötétben. Üres lakásukat két bőrönd, míg a házuk előtti teret barna egyenruhás tömeg töltötte meg. Ezrek lélegeztek, éreztek és gondolkoztak egy ütemre, lelkük húrjain csak az a dallam hallatszott, melyet az emelvényen szónokló Vezér játszott. A nő hátát a falnak vetve, mereven bámulta a szoba közepén pislákoló gyertyalángot, ám tekintetét hiába töltötte ki a táncoló fénybogár, a gyomrában szűkölő rettegést nem tudta elnémítani.
Azonban lánya nem félt. Csendesen szemlélte az őrjöngő embereket, az üvöltéstől eltorzult vonásokat, s noha egy-egy arc a szomszédságból, az iskolából ismerősnek rémlett, most, a fáklyák fényében bábok viaszos maszkjának tűntek.

- Mi történt velük? - kérdezte halkan.

Az asszony mélyet sóhajtott, felemelkedett, és gyengéden átölelte őt.

- Megőrültek. Felkelt bennük a fenevad, mert ő - biccentett a köpcös figura felé -, hogy uralkodhasson rajtuk, letépte a lelkük mélyén acsargó szörnyetegek láncait.

- De hogyan tudta elvenni az eszüket?

- A szavaival.

A bajszos alak hangja fokozatosan felerősödött. Torkának ereje, mint a születendő vihar, egyre vadabb hullámokkal mosta át a teret, s amikor harsogása megremegtette az eget és a földet, a tömeg ritmikus kántálásba kezdett.

- Látod - mosolyodott el kesernyésen a nő -, a szó a leghatalmasabb fegyver a földön: egy ember ezrek életét, milliók szabadságát veheti el vele. S míg mi a puskától félünk, az önmagában nem öl meg senkit sem. A ravaszt mozgató kéz, a kezet irányító szándék pusztít... de egyetlen gyermek, férfi vagy nő sem tud hivatásból ölni, amíg egy hang gyilkossá nem teszi.

- De miért nem kapnak észbe az emberek?!

- Mert túl buták, vagy túl okosak.

A kislány összeráncolta homlokát.

- Nem értem.

A nő leguggolt, majd amikor az arcuk egy vonalba ért, megszólalt:

- Ha nagyon buta vagy, azért kerülsz a Vezér szavainak a hatása alá, mert kapsz egy bűnbakot. Egy felelőst. Tudod, bölcsőtől a sírig menekülünk tetteink következménye elől. Nem merünk szembenézni azzal, hogy gondjaink a saját döntéseinkből gyökereznek. Mivel civilizált embernek akarunk látszani, fennhangon ritkán átkozzuk a többieket, de a lelkünk mélyén mindig mást okolunk... S amikor egyszer valakit nyíltan hibáztathatunk, előtör a sok elfojtott indulat, és gondolkodás nélkül a másik torkának ugrunk.

- De ha nagyon okos vagyok, miért nem jövök rá erre?

- Rájössz. Ezért a Vezér veled lágyabb hangot üt meg: nem erőltet rád semmit, látszólag hagyja, hogy szabadon válassz. Ám döntésed csak illúzió, mert olyan féligazságokat, a valóságot csak leheletnyit eltorzító információkat ad neked, melyek hatására azt hiszed, hogy a fejedben megjelenő gondolat, a szívedben megszülető érzelem a tiéd. Azért nem veszed észre, hogy megvezettek, mert a gondolkodásmódod a sajátod és igaz - épp csak az alap, ahonnan kiindultál, az másé és hamis.

A lányka nem szólt többet. Egy ideig nézte a macskaköveken masírozó embereket, majd hirtelen megfordult, és elindult a szoba közepén árválkodó csomagjaik felé. Megragadta a kisebbik bőrönd fülét, és mereven az anyja szemébe nézett.

- Akkor soha ne bízzak senkiben?

- Ó, dehogynem! Ha nem bízol az emberekben, a saját gyanakvásod zár falak közé; ha nem hiszel a másik szándékában és szeretetében, a világ szavak nélkül pusztít el! Bízzál, kicsim! Lehet, hogy egyszer-kétszer fájdalom lesz a vége, de míg az élet fájdalmában benne van a boldogság lehetősége, a gyanakvás zárkája nem ad mást, csak a közöny örök szürkületét

 

                                                

 

                                             

A kisfiú,és az üres virágcserép

•  
  Élt egyszer egy király
  
  Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:
  "Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihírdette:
  - Aki ezekbõl a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom!
  A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindanyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Ií is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak csak nem akartak kicsírázni.
  "Milyen különös" - álmélkodott Szon Ií, s végül az édesanyjához fordult segítségért.
  - Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte.
  - Talán másik földbe kellene átültedned õket - tanácsolta anyja.
  Szon Ií átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlõdésnek. Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. 
  
  A király sorra elhaladt elõttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.
  Az egyik ház elõtt azonban megpillantotta a pityergõ Szon Iít, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút:
  - Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? - kérdezte tõle.
  Szon Ií hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlõdésnek.
  A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta:
  - Ez az én becsületes kisfiam!
  Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett:
  - Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcsréppel?
  A király ekkor így szólt:
  - Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, fõtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.
  Az emberek erre helyeslõen bólogattak, a gyemekek pedik, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyelték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.

                                                        Mese a sündisznóról

• 
  
  Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy
  
  sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt, legalábbis ezt tartották róla.
  
  
  Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó
  
  
  szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak
  
  
  úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó
  
  
  szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták,
  
  
  honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó
  
  
  szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás
  
  
  között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele,
  
  
  legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás.
  
  
  Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle, fáj-e a
  
  
  szíve. Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott,
  
  
  hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha
  
  
  régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte
  
  
  őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott. Így éldegélt a
  
  
  sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény
  
  
  egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó
  
  
  lépteket hallott, egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a
  
  
  lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.
  
  
  
  
  
  Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban
  
  
  összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor
  
  
  figyelt fel a tüskés gombócra. „Süni!” - kiáltott fel nagy örömmel, és
  
  
  leguggolt a sündisznó mellé. A sündisznó szerette volna szemügyre venni
  
  
  a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.
  
  
  „Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány, szeretnélek
  
  
  megsimogatni!”
  
  
  A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen
  
  
  mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a
  
  
  fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta. A kislány
  
  
  tovább kérlelte.
  
  
  „Kedves Süni, kérlek csak az orrocskádat, hadd érintsem meg.”
  
  
  A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki
  
  
  biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak,
  
  
  már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle. „Hagyj békén. Engem
  
  
  nem lehet megsimogatni.” - morogta, és abban a pillanatban meg is bánta,
  
  
  de nem volt ereje bocsánatot kérni.
  
  
  A kislány elszomorodott. „Ne haragudj rám, én csak jót akartam.”
  
  
  
  
  
  ”Persze, persze, hm…” - mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is
  
  
  mondjon.
  
  
  
  
  
  ”Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor.” - és a kislány
  
  
  továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő
  
  
  szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
  
  
  
  
  
  A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána
  
  
  kiáltani – „Gyere vissza!” De egy hang sem jött ki a torkán.
  
  
  Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszében, talán majd
  
  
  máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra
  
  
  várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.
  
  
  S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit.
  
  
  Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze. A süni is észrevette a
  
  
  kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg
  
  
  még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy
  
  
  vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A kislány halkan és finoman
  
  
  ereszkedett le mellé.
  
  
  „Itt vagyok.” - suttogta.
  
  
  A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.
  
  
  „Hát, Isten hozott.” - mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy
  
  
  sikerült kimondania.
  
  
  „Most megengeded, hogy megsimogassalak?” 
  
  
  
  
  
  A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.
  
  
  A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna,
  
  
  a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a
  
  
  kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány
  
  
  feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.
  
  
  
  
  
  Látod, mondtam én, előre megmondtam.” - morgott a sün – „Jobb lett
  
  
  volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!”
  
  
  
  
  
  ”Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos!” - sírt a kislány, és
  
  
  elrohant.
  
  
  
  
  
  A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána, „Várj! Gyere vissza!
  
  
  Én nem akartam! Nem így akartam. Én világéletemben arra vágytam, hogy
  
  
  megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen,
  
  
  aki…”
  
  
  Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a
  
  
  tüskéi. 
  
  
  
  A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak
  
  
  szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült
  
  
  egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe.
  
  
  A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.
  
  
  Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer
  
  
  csak a szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó
  
  
  szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.
  
  
  „Soha senki nem simogatott meg!”
  
  
  Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam
  
  
  szeretetből. És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a
  
  
  sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.
  
  
  „Te voltál az egyetlen, aki. Az egyetlen!”
  
  
  Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt
  
  
  árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a
  
  
  tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte.
  
  
  A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből
  
  
  még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el,
  
  
  vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még
  
  
  a szíve dobogását is érezte.
  
  
  ”Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok
  
  
  lenni.” - mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák
  
  
  csodája, a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a
  
  
  selymes zöld pázsit. Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te
  
  
  kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó.
  
  
  A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra
  
  
  vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte
  
  
  remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. A sün és a kislány
  
  
  attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a
  
  
  sündisznó átváltozásán 
  

•  

•  

• 
   
                                            Történetek a szeretetről

•  
  
                              AMIÉRT A SZÜLŐK MEGŐSZÜLNEK
  
  
  Egy nagyvállalt vezetőjének fel kellett hívnia egyik alkalmazottját az
  egyik központi számítógép meghibásodása miatt. Felhívta az alkalmazott
  otthoni számát, a kagylót pedig egy gyerek vette fel suttogó hangon
  beleszólva: "Hello?" "Apukád otthon van?"- kérdezte.
  "Igen,"- suttogta vékony hangon.
  "Beszélhetnék vele?" A főnök meglepetésére a vékony hang azt suttogta:
  "Nem." Mivel egy felnőttel szeretett volna beszélni, a főnök azt
  kérdezte:
  "Anyukád ott van?"
  "Igen," hangzott a válasz.
  "Beszélhetnék vele?"
  A vékony hang ismét suttogva:
  "Nem."
  A főnök, remélve, hogy akad valaki, akinél üzenetet hagyhat, azt
  kérdezte:
  "Van még ott valaki?"
  "Igen,"- suttogta a gyerek -"egy rendőr."
  Csodálkozva azon, hogy mit kereshet egy rendőr az alkalmazottjánál, azt
  kérdezte:
  "Beszélhetnék a rendőrrel?"
  "Nem, el van foglalva,"- suttogta a gyerek.
  "Mivel van elfoglalva?"- kérdezte a fonök.
  "Az apuval, az anyuval és a tűzoltóval beszélget,"- hangzott a suttogó
  válasz.
  Növekvő aggodalommal, és a telefon hátterében egy helikopterszerű hangot
  
  hallva, a fonök azt kérdezte:
  "Mi ez a hang?"
  "Egy helikopter"- válaszolta a suttogó hang.
  "Mi folyik ott?"- kérdezte a főnök most már megrémülve.
  Félénk suttogó hangon válaszolt a gyerek.
  "A mentőalakulat most landolt a helikopterrel."
  Megrémülve, aggódva, és enyhén szólva zavartan kérdezte a fonök:
  "Mit keresnek?"
  Még mindig suttogva, kuncogását visszafojtva az ifjú hang így válaszolt:
  
  "Engem".
  

•  

•  

• 
                                             Az arany csomagolópapír
   

• 
  Egyszer egy ember megbüntette a lányát, amiért az eltüntette a drága pénzen vásárolt arany csomagolópapírt. Amiről az apa nem tudott, az az volt, hogy lány hosszú órákat azzal töltött, hogy az aranypapírból kivágjon egy darabot, amivel az apja számára készített ajándékot, egy dobozba csomagolta be, és tette a fa alá. Amikor szenteste az apja meglátta az ajándékot, kibontotta, látta, hogy a doboz belül üres. Azt mondta a lányának:
  
  
  - Tudod kislányom, az úgy szokás, hogy ha valakinek ajándékot adunk, akkor nem szabad üres dobozt adni.
  
  
  - De apa - így a lány - hiszen ez a doboz nem üres, tele van csókokkal, amiket én raktam el neked karácsonyra.
  
  
  Az apa könnyeivel küszködve ölelte át a lányt, bocsánatáért esedezve. A kislány átölelte apját és sírva bocsátott meg neki. Nem sokkal ezután a kislány meghalt egy balesetben. Az apa egész életén át az ágy alatt őrizte az arany dobozt. Amikor rosszul érezte magát, mindig kinyitotta a dobozt és egy emlékezetes csókot vett ki belőle így emlékezve az ő gyermekére, aki azt odatette. 
   

•  

•  

• 
  
                                                     A bíbor rózsa

•   
  
  Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ősz hajú, délceg férfi volt, akin nem fogott az idő nyoma. Szépséges felesége nagyon szerette őt. Mindenük megvolt, amiről csak álmodni mertek. Kincseskamrájuk tele drágakövekkel, igazgyöngyökkel és temérdek arannyal. A király, és a királynő mégsem voltak boldogok. Nem volt gyermekük, és hiába szerettek volna, nem adatott meg nekik ez az öröm.
  Szomorú volt az ország is, látva a királyi házaspár boldogtalanságát.
  Szerettek volna segíteni az alattvalók, ezért elmentek a közeli erdőben lakó, magányosan élő javasasszonyhoz, hátha gyógyírt talál a bajra. Az agg asszony alig járt már, ereje is fogytán volt, de mivel szerette a királynőt, úgy gondolta, utolsó erejével még megpróbál segíteni rajta. Készített egy mindenféle bűbájból összekevert varázsitalt. Azt mondta a tanácsot kérőknek, hogy ha ebből a főzetből iszik a királynő, akkor születik neki egy leánygyermeke. De jól gondolja meg mit vállal, mert a kislány úgy fog megszületni, hogy egész életében nem fog látni, sem beszélni.
  Sosem fogja meglátni szülei arcát, addig a percig, amíg valami nagy-nagy csoda nem éri a kislány szívét. Még azt is mondta, ahhoz, hogy a kislány életben maradjon, mindennap egy szál rózsát kell vinni a szobájába a királyi kertből. Ha mégis kimaradna egy nap, rózsa nélkül, akkor a hercegnő azon az éjjelen meg fog halni.
  Nosza, szaladtak is a szolgák a királynőhöz, és elmondták neki az egész történetet. Az asszony úgy gondolta nincs semmi veszíteni valója, és ezzel a tudattal, egy kortyintásra megitta a bűbájos italt. Nem is gondolkodott akkor a jóslaton, és nem vette figyelembe a következményeket sem. Kilenc hónap után, valóban megszületett a várva várt gyermek. Csodaszép kislány volt, aranyszőke, hullámos hajjal, mely fürtökben simult tündéri arcára. Törékeny teste az alabástrom tört fehér színéhez hasonlított. Hatalmas ünnepséget rendeztek születése tiszteletére. Már első nap hozták a királyi kertből a legszebben illatozó rózsát, és odatették a kislány bölcsőjéhez, egy igazgyöngyökkel díszített aranyvázába. Múltak a napok, nőtt a hercegnő, és egyre szépült. A világ minden tájáról eljöttek, hogy megismerjék. A király száz kertészt hozatott, hogy gondoskodjanak az ezerféle színben játszó rózsákról. A királynő szomorú volt, mert a hercegnő nem beszélt, nem mosolygott és nem hallotta anyja kedveskedő szavait sem. Időnként eszébe jutott a jóslat, és tudomásul vette, hogy csak így lehet életben tartani egyetlen gyermekét. Az évek hamar elfutottak. A kislányból nagylány lett. Szépsége páratlan volt a világon. A király annak ígérte lánya kezét, aki hallgatását szóra bírja és megtanítja mosolyogni a hercegnőt. Jöttek is mindenhonnan ifjú vitézek, izmos szép szál legények, de senki nem tudta elérni, hogy megszólaljon a hercegkisasszony.
  Egyetlen öröme volt a lánynak, ha a rózsakertben sétált és érezte a rózsák fenséges illatát. A palota túloldalán egy elhagyatott kastély állt, gyommal teli kerttel. Néha odatévedt tekintete egy bizonyos pontra, ahol érezni vélt egy csodálatos dolgot. Ez a láthatatlan csoda lett a kedvence. Ez az elhagyatott, magára maradt, egyetlen szál virág, ami az egész hatalmas kert szerény éke volt. Ő sohasem láthatta mi az, mégis nevet adott neki. A név, Yasmin csodája volt. Azért adta ezt a nevet, mert őt is így hívták. Áttörni a beton falat sohasem tudta, hogy közelebbről érezhesse azt a különleges dolgot, de szívében napról napra nagyobb lett a szeretet az ismeretlen valami iránt.
  Egy meleg nyári éjjelen hatalmas vihar közeledett. Az égbolton számtalan cikázó villám fénylett, és óriási mennyiségű jég esett a szürkeszínű felhőkből.
  Szinte egész éjszaka tombolt a vihar, letarolva a rózsakert összes rózsáját. A nem régen még gyönyörű, különös illatú virágok mind a földön hevertek megtépett szirmokkal. Egyetlen egy ép rózsa sem maradt az egész országban. A király és a királynő kétségbe estek, mi lesz, ha azon a napon nem találnak virágot, és nem lesz mit tenni a hercegnő vázájába. Az egész ország egyetlen szál rózsa után kutatott, de sehol sem leltek. Lassan közelgett az éjszaka. A királylány egyre gyengébb lett, és már haldoklott. A királyi házaspár ott volt a hercegnő ágyánál, és könnyeik zuhatagként folytak a lány párnájára. Szívük majd megszakadt a fájdalomtól. Már semmi kiutat nem találtak. Megfogták a hercegnő kezét, és búcsúzni kezdtek tőle. Azt mondta a hercegnő édesanyja, ő bizony nem hagyja magára gyermekét, és vele megy. A király letörölgetve könnyeit, így szólt:
  - Mi mindhárman egymásért élünk és ha ez csak úgy teljesülhet, hogy más világban lehetünk együtt, akkor oda mindhárman egyszerre indulunk el.
  Zokogás törte meg a palota csendjét, még a pók is mozdulatlan volt a hálójában.
  Ez alatt az idő alatt megérkezett messzi útjáról a palota mellette lévő kastély ifjú ura, aki nem régen tudta meg, hogy ez a régi kastély még a nagyapjáé volt. Az ország határához érve már ő is hallotta, hogy egyetlen szál rózsát keres az egész lakosság. Gyorsabbra vette lépéseit, és a régi kastélyhoz érve egyenesen a kastélykert felé ment, hátha talál legalább egyetlen szál rózsát a hercegnőnek.
  Éppen ott sétált a sok gaz és fűszál között, mikor kibukkant a fű közül egy bíborszínben játszó, gyönyörűen éledező rózsa. Le akarta szakítani, amikor a virág könnycseppeket ejtett és szomorúan nézett a fiúra. A rózsa bánatát senki nem értette, az ifjú férfi sem. Nem volt szíve letépni a síró virágot. Egyedül csak a hercegnő tudta volna, miért zokog a rózsa. A hercegnő, akinek ugyanúgy hiányzott az ő megszokott és megszeretett csodája, mint a csodának a hercegnő. A fiú nem tudta mire vélni a dolgot, ezért átment a királyi palotába, egyenesen a királylány szobájába. Így szólt a hercegnőhöz:
  - Kedves hercegnőm! A kertemben van egy bíborszínű rózsa, amely emberi könnyeket sír, és folyton a Yasmin nevet mondogatja. Talán magát hívja?
  Kérem, próbáljon felkelni és jöjjön velem. Lehet, hogy meggyógyul a rózsa az ön szeretetétől, és ön is a rózsa szeretetétől. A királylány ajkán mosoly jelent meg. Egyetlen szál sírni tudó rózsa van az egész országban, és ez a rózsa az ő nevét suttogja. Ez a rózsa nem lehet más, mint az ő reménysége. Minden erejét összeszedve felkelt az ágyából és megkérte szüleit kísérjék a kastély kertje felé.
  Amikor a rózsához ért, s közelebbről érezte azt a különleges illatot, hirtelen látni kezdett. Látta a magas fű között elrejtett rózsát, amit senki nem vett észre hosszú évek alatt, csak ő sejtette, hogy ott létezik valami különleges szépség, amit eddig a percig nem tudott, hogy mi az. A királylány lehajolt a virághoz és így szólt:
  - Te gazban nőtt rózsa, ki egyetlen vigaszom volt, most miért sírsz?
  Nézd, megsimítom bársony szirmod, és ígérem, hogy soha nem hagylak el! Jeges vihar nem bírt veled, életben tartott a szereteted. Most már minden nap itt leszek neked! Dédelgetlek és óvlak! Megtanítottál beszélni és látni. Életemet tetted széppé a szerénységeddel. A rózsa nem sírt többé, mert ahogy ráhullott a királylány könnye, már tudta, hogy soha sem marad magára a kietlen kertben a sok gaz között.
  A hercegnő körülölelte az elhagyatott kastély egyetlen ékét és magával vitte a királyi palotába, ahol igaz szívvel gondozta élete végéig. Így maradt ez a bíborszínű rózsa, a palota egyszerű, de annál csodálatosabb szépségű, szeretetet illatozó rózsája.

                                         
Az arany csomagolópapír

Egyszer egy ember megbüntette a lányát, amiért az eltüntette a drága pénzen vásárolt arany csomagolópapírt. Amiről az apa nem tudott, az az volt, hogy lány hosszú órákat azzal töltött, hogy az aranypapírból kivágjon egy darabot, amivel az apja számára készített ajándékot, egy dobozba csomagolta be, és tette a fa alá. Amikor szenteste az apja meglátta az ajándékot, kibontotta, látta, hogy a doboz belül üres. Azt mondta a lányának:


- Tudod kislányom, az úgy szokás, hogy ha valakinek ajándékot adunk, akkor nem szabad üres dobozt adni.


- De apa - így a lány - hiszen ez a doboz nem üres, tele van csókokkal, amiket én raktam el neked karácsonyra.


Az apa könnyeivel küszködve ölelte át a lányt, bocsánatáért esedezve. A kislány átölelte apját és sírva bocsátott meg neki. Nem sokkal ezután a kislány meghalt egy balesetben. Az apa egész életén át az ágy alatt őrizte az arany dobozt. Amikor rosszul érezte magát, mindig kinyitotta a dobozt és egy emlékezetes csókot vett ki belőle így emlékezve az ő gyermekére, aki azt odatette.


Mindannyiunknak van ilyen aranydobozunk, amely tele van csókokkal gyermekünktől, családunktól, barátainktól, Istentől.