A  daru meg a páva

 

Egy páva vendégségbe híva egy darut. És mikoron

immár jóllaktanak volna, a beszédek közett

egybeveszének a külemb-külemb ajándokokért,

melyekkel őket megékösítötte volna a termé­szet.

A páva mondá: "Micsoda vagy te énhozzám

képest?" És azonközbe felveté a farkát, és

megmutatá az ő szép tükeres festett tollait.

"Micsoda szép kék bárson érne az én

mellyemmel? És nézzedsze, mely szép korona

vagyon - úgy mondá - a fejemen. Semmi vagy

énhozzám képest. Rút undok szürke madár vagy"

etc. Felelé a daru: "Úgy vagyon. Szép fénes

tollaid vannak, és ugyan szép madár vagy. De mit

használsz szépségöddel? Mit használnak tenéked

a szép tollaid, noha tükeresek és fénesek?

Mindéltig csak itt alatt a földen, a sárban és

nagy b?zbe kell laknod, mert szép tollaiddal nem

mehetsz fel az égbe. A disznók is gyakorta reád

támadnak, és kitépnek benne. De engemet e rút

szürke tollak felemelnek az égbe, és ott fenn

járok az égbe, kezel az istenekhöz; és onnég az

égből nézem az Istennek csodáit a földen nagy

gyönyör?séggel és vigassággal. Ha egy tollam

kihull, azt örömmel kapják az emberek, és a

nagy hősek feltészik süvegben, és avval ékösítik

meg magokat. Senki kedig nem becsüli a te

tollaidat, hanem hogy legyözét csinálnak belőle.

Eredj el immár, és kérködjél szépségöddel! Bizony

szépen vagy véle.

 

 

A két rákról

 

A gyermekdid rákot látta az ő atyja, hogy a

vízbe mind visszamenne, és igen megháborodék

rajta. És megszólítá a fiát, mondván: "Jó fiam,

ne járj olyformán, mert rút vagy véle. Elő járj,

mint az egyéb lelkes állatok." Felelé a fiú az

atyjának, a nagy ráknak: "Vallom, ídesapám,

hogy a fiú tartozik az atyjának engödni, és

annak példáját követni. De miérthogy rákot soha

nem láttam, ki elő járt volna, hanem csak hátra,

ez okaért a mi nemzetünknek példáját követtem

eddig. De ha te, ídesapám, jó és szép példát

adsz énnékem, és előttem elöl mégy, én is

igyeközem példádat követnem." Mikoron az öreg

rák jó példát igyeköznék adni az ő fiának és elöl

akarna menni, igen lassan kezde ballagni,

miérthogy nem szokta volna. Mondá a fia: "Ha a

halászok kergötni kezdenek, igen hamar elérnek

és megfognak, ha így kezdesz ballagni." Felelé az

atyja: "Más módon megyek akkor." Kérdé a fia:

"Mint mégy akkoron?" És mondá az atyja: "Így."

És gyorsan hátra méne. Mondá a fia: "Ídesapám!

Ha ez a járás hasznosb, tehát csak e mellett

maradok meg. Ám valaki elöl akar menni,

menjen."
 

 

 

A  hangya  és a galamb

 

Egy hangya igen szomjú lévén, kénszeríttették a

forráskútra menni, hogy ott innék. És midőn

aláhajolna, hogy innék a vízbe, ottan beleesék a

vízbe. Áll vala kedig egy fa a kút mellett,

melynek ágai a kút felüben érnek vala, melyeken

egy galamb ül vala. Ez látván a fáról a hangyát,

hogy veszédnék a vízbe, egy ágocskát leszegdöle

a fáról, amelyen ül vala, és azt lehagyítá a

kútba. Arra mindjárást felmászkála a hangya, és

azon nyugodván, kimászkála a kútból, és

megmeneködék a haláltól. Azonközbe juta egy

madarász. Az látván a galambot a fán, mindjárt

vén egy hosszú rudat, és lépet ragaszta annak

hegyire, és lassan-lassan fel kezdé azt a fának

ágai közett tolni, hogy avval megfogná a

galambot. Mikoron kedig ezt látta volna a

hangya, hamar odasiete, és a madarásznak a

lábán felmászkála, és erősen megcsípé azt,

annyéra, hogy a madarász leejté a lépes rudat.

És hallván a galamb a rúdnak zörgését,

meg­ijede, és látván a madarászt, elméne:

ekképpen megmeneködék a haláltól.

 

Az egerek és a macska

 

Egy macska eszébe vévé, hogy egy házban sok

egerek volnának. Bebújék ez okaért abba a

házba, és sokat foga meg az egerökben, és

egymás után megövé azokat. A több egerek azt

eszekbe vévén, egybegy?lének, és tanácsot

tartának egymással, mit kellene művelniek, hogy

a macskától megmeneködnének, hogy magvok ne

szakadna miatta. És azt végezék, hogy tovább

egy egér se laknék alatt a házban, hanem ott

fenn a ház héján lennének és laknának, ahová a

macska nem mehetne. Megérté a macska az

egereknek tanácsát, és igen kerese módot hozzá,

hogy ő is felférközhetnék a ház héjára. Mikoron

kedig fel nem férkezhetnék, felfüggeszté magát

a házba az utolsó két lábával egy faszegre a

falon, és úgy tetteté magát, mintha megholt

volna, és úgy lesé ott az egereket. Mikoron kedig

az egereknek az egyike alájött volna, és a

padlásról meglátná ott függeni a macskát,

mondá: "Vajon micsoda függ ott a szegen? Talám

valami fúót függesztöttenek oda. No, vagy fúó,

avagy nem, de bizon innég alá nem megyek. Vaj

ha a nyaka környül fojtották volna a kötelet, és

azon függnél a szegről alá. Légy ott csak: hejába

leselködel ."

 

A kakas és a macska

 

Mikoron egy macska megéhezött volna, a kert

megött megfoga egy kakast, és mellyeszteni

kezdé azt. És mondá a kakas: "Mit csinálsz?

Mire műveled ezt rajtam? Lám, soha nem

bántottalak sem tégedet, sem a te

nemzetségedet." Felele a macska, és mondá:

"Mit mondasz? Méltán halálnak vagy fia. Mert

nyughatatlan állat vagy. Kiáltásodnak soha

nincsen vége. Éjjel sem ember, sem egyéb lelkes

állat nem nyughatik tőled." Felelé a kakas:

"Minem az emberek­nek gonoszára művelem azt.

Hanem felserköntem őket, hogy vigyázzanak az

orvok ellen, hogy el ne lopják marhájokat, és

hogy a munkára reggel felkelhessenek, hogy jól

elélhössenek." Annak utána kárhoztatni kezdé

őtet a macska, és mondá: "Ocsmány és undok

állat vagy, és bujaságodnak nincsen vége. Nem

gondolsz sem anyáddal, sem nénéddel, sem

húgoddal, hanem általmégy a dologban, annyéra,

hogy tízszer is méltó vagy halálra." Felelé a

kakas: "Bizony evvel én vétket nem tészek. Mert

hivatalomban híven eljárok, és a gazdának

hasznot teszek, mert ekképpen sokat tojnak a

tyúkok, és igen megszaporodnak." Mondá a

macska: "No, a te disputálásodnak nincsen vége.

Eleget felelsz és okokat adsz. De avval nem tölik

be a gyomrom; én kedig nem akarok ma böjtelni.

Ez okaért megmellyesztlek és megészlek." És

ottan megövé.

 

A róka és a bak

 

Egy róka és egy bak úton járnak vala egymással.

És mikoron igen szomjúhoznának mindketten,

találának az út mellett egy kutat. És

beletekintvén a bak, mondá: "Fráter róka! Bezzek

jó volna ebből innya! De hitván pórok laknak itt e

vidékbe, hogy sem kankorikot, sem vedret

szöröznek melléje. Megyünk?" Mondá a róka:

"Bizony meghalunk szomjúval, ha belé nem

hágunk." Mondá a bak: "Nem mély, amint látom.

Jere, hágjunk belé." És alászekelék a bak a

kútba. A róka is utánaszekelék. És mikoron

kévánságok szerént ugyan eleget ittanak volna,

környül kezde tekinteni a bak, és mondá a

rókának: "Itt benn vagyunk ugyan, eleget is

ittunk, de hogy-hogy mehetünk ki innég?" Mondá

a róka: "Könny? dolog ez. Ágaskodjál fel szépen

egyenesen a fal mellett, és én felhágok reád a

vállodra, és onnég a fejedre, és arról annak

utána kiszekelem, és kezemet alányújtom, és

tégedet is felvonszom." Mondá a bak: "Bizony jó

lészen." És nekitámaszkodék a falnak. A róka

kedig felhága a baknak szarvaira, és azokról

kiugordék a kútból. És mondá a baknak: "Ha igen

bánod, jőj utánam." Mondá a bak: "Nyújtszetsze

a kezedet!" Felelé a róka: "Majdan kezemet

nyújtom büdes agebemnek! Csak meg nem öltél az

úton nagy sok posszogásoddal. Jó helyen vagy!

Légy ott csak!" Mondá a bak: "Jól adták reád a

nevet, hogy ravasznak neveztenek. Egy hógyagazó

és fondarló marcana latorka vagy." Felelé a róka:

"Te egy bolond szamár vagy! Kár, hogy oly szép

ősz szakállod vagyon. Bolond, hogy nem gondolád

meg előszer, hogy ha beszeknél a kútba,

miképpen ismeg kijöjhetnél belőle. Légy ott csak.

Jó híves helyen vagy." És ott hagyá a szegény

bakot a kútba.

 

 

 

A komondor  a farkas és a kos

 

Egy családos embernek egy nagy juhnyája vala. A

mellé nevelt vala egy igen nagy komondort, mely

őrzi vala a juhokat. Ez kedig, miérthogy igen

nagy és fene vala, elijeszti vala a farkasokat,

hogy nem mernek vala a nyájhoz jőni. Ha kedig

odaoroszkodnak vala, a komondor mindjárást

utánok futa, és elérvén, megmará őket. Végre

meghala a komondor, és a pásztorok igen

bánkódván rajta, mondának: "Megyünk? A jó

vigyázó és erőző oda vagyon. Bezzek tízszer

nagyobb vigyázásunk lészen immár." Hallván azt

egy nagy kos, mondá a pásztoroknak: "Én igen jó

tanácsot adok tünéktek, ha fogadjátok. Vonjátok

le a bőrt az komondorról, és nyírjétek engemet,

és szarvaimat lef?részeljétek, és énreám adjátok

a komondornak a bőrét, és a farkasok meglátnak

engemet a nyájnál, és nem mernek odajőni."

Mondának a pásztorok: "Jó lészen." És azt

művelék. Megláták ez okaért a farkasok a kost a

nagy komondor bőrében, és félének tőle, mert

ugyan a komondornak vélik vala lenni. Egynyíhány

idő múlva eljöve egy igen éh farkas, és elragadá

egyiket a bárányok közül, és elfuta véle. A kos

nagy hamarsággal utána, és midőn közel elérte

volna a farkast, hátratekénte, és annyéra elijede

a nagy komondor szabásó kostól, hogy ugyan

ottan elhánná a nemjót, és igen kezde futni.

Utána kedig nagy sietséggel a komondorbőrbeli

kos. És nagyobban kezde ijedni, annyéra, hogy

ismeg elszalasz­taná a gonosz b?z?be. És inkább

futni kezde. Ismeg a kos utána. Azonközbe a

bokrok közübe szalada be a farkas, és a kos

utána. De ottan megakada a kos a komondor

bőrével a bokrokon, és azok elszaggaták a

komondorbőrt róla. Látván azt a farkas, ottan

megismeré őtet, és hozzásietvén, mondá: "Mi

dolog? Kicsoda vagy te?" És a kos megijede, és

mondá: "Ím, látod, egy szegény kos vagyok."

Mondá a farkas: "Ha egy szegény kos vagy, mire

merészletted ezt rajtam művelni? Miért gugoltál

olyformán?" Felelé a kos: "Csak csúfságban

műveltem." Mondá a farkas: "Jere utánam.

Megmutatom szömlátamást, ha énnékem csúfság

volt, avagy nem." És oda, a helyre vivé, ahol az

?zéskor elhánta vala a nemjót, és megmutatá

néki, mondván: "Micsoda ez? Nem csúfság

tekörte ezt ki a belemből." Annak utána elvivé

őtet a második helyre, ahol elejtötte vala a

büdest, és mondá néki: "Minek mondanád ezt?

Csúfságból esött-é ez? Nem kicsin ijedtségből

lött ez, higgyed, jó kos bátyám. Ez okaért

megtanítlak, hogy másszor hátrahagyod a

csúfságot." És hozzákapván, ledőté a szegény

kost, és megfojtá és megévé.

  

 

A farkas  a róka és a fia

 

Egy rókának fia lőn. Az elmenvén, komává kéré a

farkast. A farkas öremest felvévé a komaságot;

és nevezék a rókafiat Lupescónak. Egynyíhány

hónap múlva eljöve a farkas az ő komához, és

mondá: "Jó komám, add nékem a te fiadat, a

Lupescót, én gondot viselek reá, és megnevelem,

és sok tudománra tanyítom, tudniillik mindazokra

a tudományokra, melyeket én tudok, és melyeket

én eddig kerestem mind magamnak, mind

fiaimnak életünkre. A nélkül is sok fiaid vannak.

Nem győzed őket tanítanyi, táplálni és tartani."

A róka igen megköszöné a farkasnak, hogy mind

ő magáról, mint az ő fiairól gondot viselt volna,

kiváltképpen, hogy tanítani akarnája a Lupescót,

hogy jövendőre mesterségesen tudna elélni. És

odaadá néki, az ő komának a Lupescót. Hozzája

vévé ez okaért a farkas az ő keresztfiát, a

Lupescót, és elballaga együtt véle a falukba az

ólok környül, hogy meglátná, ha valamit

kaphatnának. És mikoron éjjel semmit nem

kaphatna, reggel felméne egy hegyre az ő

keresztfiával, a falunak ellenébe, honnég

benézhet vala a faluba. És mondá a farkas az ő

keresztfiának, a Lupescónak: "Ez éjjel sokat

jártam hejába, és igen elfáradtam. Lefekszem ez

okaért és nyugszom. De te, jó keresztfiam,

vigyázz, és meglásd, mikoron a barmokat

kihajtják a faluból, és énnékem renddel

megmondjad, hogy annak utána alámenjek, és

ennünkvalót foghassak." És lefeküvék a farkas és

elaluvék. A Lupesco kedig virraszta mellette.

Hajnalba tehát ki kezdék hajtani a disznókat a

faluból nagy csoportokkal. És látván azokat a

Lupesco, megszólítá a keresztatyját, mondván:

"Keresztapám, keresztapám!" Felelé a farkas: "Mi

dolog, jó keresztfiam?" Mondá a Lupesco: "Ím

nagy sok disznót hajtnak ki a faluból." Felelé a

farkas: "Hadd járjanak! Nem szeretem a

disznókat, mert rút, ondok állatok. Mikoron

egyiket megeszem bennek, nem győzem

megtisz­títani a sok sertőktől. Egy hétig is

tökerögnek a hasamba. Légy veszteg csak, és

vigyázz!" És ismeg elaluvék. Egy kis idő múlva

ismeg mondá a Lupesco: "Keresztapám,

keresztapám!" Felelé a farkas: "Mi dolog, ídes

keresztfiam?" Mondá a Lupesco: "Íme nagy sok

ökröket hajtnak ki a faluból, az ünőcsorda is

utána jő." Mondá a farkas: "Hadd járjanak.

Nem kedvelem azoknak húsát. Igen goromba

húsok vagyon, és kemény a bőrek." És ismeg

elaluvék. Egy kis idő múlva ismeg megszólítá

Lupesco a farkast. Felelé a farkas: "Mit látsz?"

Mondá Lupesco: "Vajki szép juhokat hajtnak ki,

ugyan sokat kedig." Mondá a farkas: "Hadd

járjanak! Bizony jó húsok vagyon ugyan, és igen

szeretném. De tudja az ördeg, ennyi sok

pásztorok és nagy komondorok vannak környüle,

hogy senki hozzá nem fér. Ha odaballagok,

mihelt meglátnak az ebek, ottan ugatni kezdnek,

és a pásztorok hurogatni. Úgy szégyellem, hogy

ugyan megpirult orcával kell elmennem onnég.

Hadd járjanak ez okaért! Vigyázz oda!"

Azonközbe kezdék a méneseket kihajtani a

faluból. És monda a Lupesco a farkasnak:

"Keresztapám, keresztapám, ím a méneseket

kezdik kihajtani." Felelé a farkas: "Jól vagyon.

Reá vigyázz, hová hajtják őket." Annak utána

mondá Lupesco: "Ím szinte jó helyre hajtják, a

f?be, az erdő mellé, ama ritka fák közükbe."

Mondá a farkas: "Jól vagyon." És felkelvén,

mondá a Lupescónak: "Jere, lásd meg

mesterségemet és tanold meg." És midőn a

bokrok közett igen lassan a ménesekhöz ballagott

volna, egy igen kevér lovat megkapa hirtelen az

orránál, és levoná azt a földre és megfojtá, és a

keresztfiával megévé. És midőn az erdőbe

járnának, mondá a keresztfiának: "No, ídes

keresztfiam, jóllakál-é? Mint tetszik e mai

felestök?" Felelé a Lupesco: "Bizony jó. Igen jó

ídes húsa vagyon a jó kevér lónak." És menet

mondá a Lupesco ő magában: "Immáron jól

vagyon dolgom, mert jó mesterséget tanoltam.

Elélhetek immár: az anyámat is eltáplál­hatom."

És szólván a farkasnak, mondá: "Kérlek, ídes

keresztapám, ne legyen ellened: Én hazamegyek

az anyámhoz. Mert immár elég mesterséget

tudok, nem kell énnékem több tanítás. Ha

valamit izensz az anyámnak, megművelem és

megmondom." Felelé a farkas: "Nem mégy, mert

még igen keveset tanoltál." Mondá a Lupesco:

"Kérlek, hadd menjek el. Nyilván tovább nem

maradok." Mondá a farkas: "Én azt mondom, ne

menj el. Mert igen félek, hogy megbánod. De ha

egyebet nem akarsz benne tenni, ottan menj el,

és mondj keszenetemet az anyádnak." Midőn

Lupesco az anyjához jutott volna, megijede az

anyja rajta, és mondá: "Mi dolog, fiam, hogy oly

igen hamar visszajöttél?" Felelé Lupesco az

anyjának: "Azért, hogy eleget tanoltam

keresztapámtól. Oly mesterséget tanoltam tőle,

hogy könnyen immár elélhetek, tüteket is

eltáplálhatom, valamennyin vagytok, és nemigen

nagy és erős munkámmal." Mondá az anyja:

"Hogyhogy tanolhattad oly igen hamar ezt e nagy

mesterséget?" Felelé Lupesco: "Mi gondod vagyon

erről? Én megtanoltam, s tudom. Jere ez okaért

velem, és téteménnyel megmutatom." Elméne ez

okaért az anyja véle. És Lupesco vivé az anyját a

falu mellé, és ott leselködék, hogyha valamit

kaphatnája. De nem talála semmit. És hajnal felé

mondá az anyjának: "Jer, menjünk fel a hegyre,

mely a falu felött vagyon." És mikoron

felmentenek volna, mondá Lupesco az anyjának:

"Igen elfáradtam e kerengéssel, ídesanyám, és

lefekszem és aluszom, te kedig vigyázz virradóra

a falura, és megmondjad énnékem, micsodaféle

barmokat hajtnak ki a faluból." Leüle az anyja,

és vigyáza. És midőn megvirradott volna, látá,

tehát egy nagy csorda disznót hajtnak ki. És

megszólítá az anyja a Lupescót, mondván: "Íme,

ídes fiam, sok disznót hajtnak ki a faluból."

Felelé Lupesco: "Nem kedvelem a disznóhúst.

Igen sok sörtéje vagyon, azok torkomban

megakadnak, és egy egész hétig is veszedésem

vagyon vélek. Hadd járjanak!" Egy kevés idő

múlva mondá az anyja: "Íme, ídes fiam, a

tehéncsordát hajtják ki a faluból." Felelé

Lupesco: "Nem kedvelem azoknak húsát, mert

igen kemény, és nehezen emészthetni; a bőrek is

igen kemény és erős. Hadd járjanak!" Ismeg egy

kevés idő múlva mondá az anyja: "Ídes fiam, sok

juhokat hajtnak ki a faluból." Felelé Lupesco:

"Igen jók volnának ezek, de sok pásztorok és

komondorok vannak környülek, és mihelyt

meglátnak, ottan hurogatni kezdnek. Hadd

járjanak!" Végre mondá az anyja: "Ídes fiam, ám

a ménes­csordát hajtják ki a faluból." Felelé

Lupesco: "Jól vagyon. Vigyázz reája, ahová

hajtják őket." Mondá az anyja: "Ám az erdő

mellé hajtották őket a f?be, a ritka fák

közübe." Felkele ez okaért Lupesco, és mondá:

"Jere, ídesanyám, ím megmutatom

mesterségemet." És mikoron alámentenek volna,

mondá Lupesco az anyjának: "Ídesanyám! Menj

fel amoda a dombra, és onnég megnézzed

mesterségemet. Ezennel igen jól tartlak." És

elméne igen lassan a bokrok közett, és addig

méne, méglen a méneshöz jutna. És oda

szekölvén, egy igen kevér lónak az orrára

csüggelődék, erősen egybeharapván a fogakat, és

azt tudá, hogy a keresztatyja módjára a lovat

levonhatja és megfojthatja. De a ló fenn

hordozá a Lupescót, és elfutván, a

pásztorok­hoz vivé. Mert úgy harapta vala

Lupesco az ő éles fogait egybe, hogy annak utána

a ló orrából ki nem vonhatá. Látván Lupescónak

az anyja, hogy a ló vinni kezdé Lupescót a

pásztorok felé, igen kezde kiáltani, mondván:

"Lupesco, ídes fiam, hadd el a ragadománt! Hadd

el a lovat!" És mikoron az anyja látá, hogy a

pásztorok nékifutamodnának pálcákkal és

botokkal, és eszébe vennéje, hová menne a vége,

feje felött egybe kezdé kulcsalni a két első

lábát, és jajgatni és sírni kezde, és mondá:

"Jaj, én ídes fiam, jaj, én ídes fiam! Ó, miért

siettél oly igen hamar az oskolából? Ó, igen

hamar löttél volt mesterré! Miért nem engödtél a

te jámbor anyádnak? Ó, nyavalyásul tanoltad

mesterségödet! Elvesztötted, mind magadat s

mind engemet! Jaj, fiam, jaj!" Azonközbe a

pásztorok leragadák Lupescót a kevér lónak

orráról, és megbotolák a fejét, és levonák a szép

sima veres bőrét.

 

 

 

A farkas és az éhes komondor

 

 

Egy kazdag embernek vala egy nagy nyája. A

mellett vala egy igen nagy és jeles komondora,

mely a juhokat megoltalmazza vala a farkasok

ellen. De a gazdag ember fesvénségéből igen

hitvánul tartja vala a komondort, hogy igen

meghitvánkodék a komondor. Midőn ez okaért

ekképpen éheznék, hozzáméne a farkas, és

mondá: "Mint vagy, barátom? Nem jól vagyon

dolgod, mert igen hitván vagy. Talám beteg

vagy?" Felelé a komondor: "De bizon nem volnék

beteg; abból nem volna semmi nyavalyám. De egy

fesvén ageb gazdát szolgálok: az nem adat

ennem; csaknem halok meg éhhel az agebnek

marhája mellett." Mondá a farkas: "Hová marad

a maradék étek és az egyéb hulladék a konyha

mellett, ha néked nem adják?" Felelé: "Mi patvar

hulladék és maradék? Nincsen ott semmi

effélében. Mert igen viaszfazakú és somfánál

főző ageb. Nem sok füstet láthatni az ő

konyhájánál. Az Isten eleget adott volna néki, de

olyan, mint a béka, mely a földbe lakván, nem

mer eleget benne enni." Mondá a farkas: "Én jó

tanácsot adok tenéked." Felelé a komondor:

"Bezzeg a jó tanács szükség volna énnékem."

Mondá a farkas: "Én a juhok közübe megyek, és

elkapok egyet a jó bárányok közül, és elviszem

azt. Te kedig utánam jőj nagy sebességgel, de a

félúton ledőlj, és úgy tettesd, mintha az

esztevérségnek miatta el nem mehetnél utánam.

És meglátják azt a pásztorok, és megmondják a

gazdádnak, és a gazda annak utána jobban kezd

tartani." Mondá a komondor: "Bátor azt

műveljed, és jó lészen." Eljöve ez okaért

másodnap a farkas, és egy jó kevér báránt kapa

a nyájból, és elkezde futni avval. Utána a

komondor. De a félúton ledőle, mintha

esztevérségnek miatta tovább nem mehetne.

Hazamenvén a pásztorok megrnondák a gazdának,

mondván: "A mi komondorunk ma megmarta volna

a farkast, és a kevér báránt megszabadította

volna szájából, de esztevérségnek miatta nem

mehete utána. Ez okaért a farkas elvivé a jó

báránt. És félünk, hogy több lészen efféle." A

fösvén gazda nehezen vévé a kárt, és parancsolni

kezde naponként, hogy enni adnának a

komondornak. Egy-két hét múlva ismeg elméne a

farkas hozzája, és mondá néki: "No, mint vagy,

barátom? Jobban vagyon-é dolgod?" Felelé a

komondor: "Jobban." Mondá a farkas: "Látom,

hogy jobban, mert simább mostan a hátad, hogy

mint azelőtt. De még jobban leszen dolgod, ha

tanácsomat fogadod." Felelé a komondor:

"Micsoda a tanács?" Mondá a farkas: "Holnap is

eljövek, és elkapok egyet a bárányok közül, és te

ismeg utánam fuss, és mikoron elérsz, taszítsad

orroddal az oldalamat, és eldőlj, mintha

erőtlenségnek miatta nem bírhatnál vélem. És

meglátják azt a pásztorok, és megmondják a

gazdának. És meglátod, hogy ennek utána jobban

tart." Felelé a komondor: "Bátor! Jó lészen!"

Eljöve ez okaért másodnap a farkas, és elkapa

egy igen jó báránt a nyájból. És utánafuta a

komondor, és mikoron elérte volna, megtaszítá a

farkasnak az oldalát az orrával, és ledőle,

mintha erőtlenségnek miatta nem bírna véle. És

mikoron a pásztorok hazamentenek volna,

megbeszélék a gazdának, mondván: "Ma a farkas

ismeg egy báránt elkapa a nyájból. De ha a

komondor jobb erőbe volt volna, bizon el nem

vitte volna. Mert szinte elérte vala immár, és

midőn hozzá harapa, erőtlenségnek miatta nem

bírhata véle." Mondá a gazda a családoknak:

"Viseljetek gondot a komondorra. Mindenha

vessetek valami húst és leves kenyeret néki." És

a házi nép jól kezdé tartani a komondort, és

meghízék. Egynyíhány hét múlva ismeg eljöve a

farkas a komondorhoz, és mondá: "No, mint

vagy, barátom?" Mondá a komondor: "Jól

vagyok." Mondá a farkas: "Látom, mert igen

meghíztál. Lám, mondám, hogy így lészen. Ez

okaért add meg jutalmomat immár a jó

tanácsért. Hadd vigyek egy jó báránt el." Felelé

a komondor: "Vaj ne! Kétszer adtál jó tanácsot,

és két jó báránt vittél el érötte. Tovább ne nyúlj

immár, mert megharagszunk egymással." Mondá a

farkas: "Ne légy oly hálaadatlan! Ha egyebet

nem engedsz énnékem, mégis adj valami jó

tanácsot, mert igen éh vagyok." Mondá a

komondor: "Ím, jó tanácsot adok. A gazdám

mellett a szomszédnak kidőlt a pincének az egyik

fala, és ott jó szalannák függnek, sok jó hús és

eledel vagyon ott a pincében: Jó bor is vagyon

ott, ha bort innyi akarsz: ott ez éjjel ugyan jó

lakhatol." Estve elméne a farkas, és beméne a

pincébe, és sok élést talála ott. És mikoron a jó

lakás után szomjúhozni kezdene, vén a borban is,

és váltig ivék abba. Midőn a boritaltól

megzajosult volna a feje, jó kedvet vén magának,

a hordóra felülvén, mondá: "Bizon mikoron estve

a falukba bementem, hogy valamit kaphassak, ott

hallottam, hogy a pórok a korcsoma háznál,

midőn megittasultanak, ottan énekszót

kezdöttenek, és nagy vígan éneköltenek. Bizony

én is azt műveltem: ugyan vígan mondom én is az

éneket." És mikoron ordítani kezdett volna,

meghallák az ebek, és ugatni kezdének. És

mikoron feljebb kezdene énekölni, meghallák a

szomszédok, és mondának: "Bizony erősen ordít

egy farkas. Ugyan kezel vagyon hozzánk." És

mikoron az ordítás után mentenek volna, tehát

ímé a pincébe vagyon. És a szomszédok rajta, és

ugyan ottan megölék, mert részeg vala, és nem

tuda kiszaladni a pincéből.

 

 

 

A farkas és a szamár

 

Egy farkas igen éhezik vala. És midőn elindult

volna, hogy ennivalót keresne, az úton elöltalála

egy szamárt, és azt megszólítván, mondá: "Jó

fráter szamár, tudod-é, mint vagyon a dolog?

Igen éh vagyok: én ugyan megészlek. És nagy

irgalmasságot teszek véled. Mert lá, mely igen

kell munkálkodnod szinetlen. És ekképpen minden

nyomorúságodnak vége lészen." Felelé a szamár:

"Jó farkas uram! Köszenem jóakaratodat, és

hogy valami gondot viseltél nyomorúsá­gomról, és

megkeserültél. Bizony, így vagyon, amint

megmondottad! Nincsen vége az én munkámnak,

terhőhordozásomnak, és minekutána mindent nagy

hívséggel megműveltem, ottan nagy pálcákkal

füzetnek énnékem. Ez okaért ugyan

megkeszenem, ha véget tész e sok

nyomorúságnak és megeszel. De egyre kérlek, ne

egyél itt meg az útban. Mert nagy szidalomra

lenne az énnékem. Mert tudod, hogy sok ember

jár ezen az úton. Az uram is megszidalmazna

érötte, mondván: Ím az undok szamár semmit

nem viaskodott a farkassal: ugyan szabad

akaratból hatta magát megenni a farkassal. Jere

ez okaért amoda a beregbe." Mikoron a beregbe

mentenek volna, mondá a szamár: "Ím egy gúzst

tekerek, és kösd azt erősen a nyakamra, és a

másik végét tenéked köttem a nyakodra. Annak

utána menj elöl te, mert te vagy uram, és én

tied vagyok. És úgy menjünk fel a hegyre.

Felmenet meglátnak az emberek, és igen kezdnek

dicsírni, mondván: Bezzeg vitéz a farkas! Mely

igen nagy rabot fogott! Mint viszi pórázon utána!

És ekképpen nagy tisztességed lészen ebből, és

minden ember kezd dicsírni vitézségödet. Ott

fenn a hegyen annak utána megehetel nagy

nyugodalommal." Tetszék a farkasnak a

szamárnak tanácsa. És gúzst tekervén, egymás

nyakára köték azt nagy erősen. És a farkas elöl

kezde járni nagy kevélyen, és a szamár utána.

Mikoron a beregből kijutottanak volna, mondá a

farkas: "Bezzeg rút helyre jutánk: ím mely nagy

árok vagyon itt. Ingyen sem tudom, hová kell itt

menni." Mondá a szamár: "Én elöl megyek egy

falkáig, és megmutatom az utat, mert jól tudom,

hol kell általmenni." Felelé a farkas: "Bátor!

Menj elöl!" A szamár elöl méne, méglen nemigen

messze volna a falutól, melybe az ő ura lakik

vala. Mondá a farkas: "Nem jól járunk! Bizony

elvötöttük az utat!" Felelé a szamár: "Vaj el nem

vétöttük, jó farkas uram, mert igen jól tudom.

Ezennel oda jutunk, ahol kell általmennünk."

Midőn annak utána tovább mentenek volna, és

kezel volnának immáron a faluhoz, eszébe vévé a

farkas a szamárnak ravaszságát, és hátra kezde

mászkálni. De a szamár nékihuzalkodék, és erővel

voná a farkast az ő ura háza elejbe, és igen

kezde ordítani. Hallván azt az ura, kifutamék

minden szolgáival, tehát ott vagyon a farkas a

gúzsba, és igen hátrarándítja magát, de nem

bírhat a szamárral. Az ura mind szolgástól rajta

pálcákkal, és igen megverék a farkast.

Odafutamodék kedig az egyik szolga egy

szekercével, hogy bevágná avval az agyát. De

nem találá a fejét, hanem a gúzst a nyakában,

és ekképpen elszalada a farkas igen nehezen. És

a falu kővül felméne a hegyre, és benézvén nagy

bánattal a faluba, mondá: "Ó, bolond lator! Ó,

kába lator! Hová ördögbe tötted volt eszedet?

Ó, undok lator! Örökké való szégyen, hogy egy

szamár ekképpen megcsaljon! Vé, ageb! Ihol

immár a nagy tisztesség, melyet megnyertél.

Bezzek jeles vitéz vagy, úgy kell bolond

latornak." Azonközbe szomjúságnak miatta igen

kezde a szamár ordítani az ólba. Midőn a farkas

meghallotta volna a szamárnak ordítását, mondá:

"Vaj, lator csalárd! Hejában ordítasz! Oly szépen

nem sípolhatsz, hogy ismeg gúzsba keríthetnél.

Maradj ott bátor!" És az erdő felé nagy bánattal

kezde pironkodni.

 

 

A róka és a kakas

 

Egy falu végén jár vala egy kakas egynyíhány

tyúkkal, és vakarván a szömetet, ennyi

keresének. A sevén mellett kezde egy róka

előballagni a tyúkok felé. Meglátá azt a kakas,

és megijedvén mindjárást kukorítani kezde, és a

tyúkokkal felröpüle a sevénre. Szépen köszene

nékik a róka, és mondá: "Kakas uram! Jőj alá az

nénéimmel! Nagy jó hírt mondok tünéktek. Csak

azért jöttem mostan ide hozzátok. A gy?lésből

jövek, mert nagy gy?lésünk volt, minden lelkes

állatok, mind vadak, mind madarak

egybegy?ltenek vala." Mondá a kakas: "Mit

végeztönek a gy?lésbe?" Felelé a róka: "Minden

jót. Közönséges békösséget szörzének, hogy

innég tova egyik vad se bántsa a másikat. A

madarak ne bántsák a vadakat. A vadak se

bántsák a madarakot. Ez okaért jőjetek alá.

Immár semmi félelem nincsen." Azonközbe a

kakas kinyújtá a nyakát, és pillantani kezde

szömeivel, és messze nézni. Látván azt a róka,

mondá a kakasnak: "Mi dolog? Mit nézegetsz?"

Felelé a kakas: "Ám úgy tetszik, hogy amott a

bokrok közül valami vizslák kijőnek, és egy ember

jő utánok. Ám két agár is jő utána, ugyan erre

tart." Mondá a róka: "Messze vagyon-é?" Felelé

a kakas: "Nem, hanem csak e halmocskán túl

vagyon." Mondá a róka: "Én elmegyek." Mondá a

kakas: "Ne menj el, jó róka uram, ím valami

beszédem vagyon véled: valamit megkérdek

tőled." Felelé a róka: "Nem beszélhetek most

véled, mert nem akarnám, hogy az ember

idejőne, és itt találna az agarokkal." Mondá a

kakas: "Miért? Lám, félsz tőlek. Hiszem

békösség vagyon immár! Hiszen elvégezték a

gy?lésbe, hogy immár egyek legyünk, és egyik se

bántsa a másikat." Felelé a róka: "Úgy vagyon

végözve. De attól félek, hogy ez agarok és

vizslák nem voltanak ott, és nem értöttenek

semmit benne. Addig, még én a végözést

megbeszéleném őnekik, addig talám nem jól lönne

dolgom. Ez okaért eltakaroszom innég." És

elpironkodék onnég.

 

 

 

A  farkas és a pók

 

Egy farkas méne ki az erdőből a mezőre mulatni,

és láta ott valami szántó embereket, kik közett

egy csorda disznó járván gyükeret túr vala. És

egy varjút láta ott, hogy egy igen szép disznónak

a hátára ült volna, és ott téregetné magát, és a

disznó nagy csendesen járdogálna alatta. És

mondá a farkas: "Bizony szép dolog ez! Mely

szépen hintózik a vizsla varjú a szép disznónak a

hátán. Bizony én is oda megyek, és egyikre

felülek. Lám senki nem szól semmit érötte." És

igen lassan odaballaga ő is, és hertelen felugorlék

egy igen szép ártánra, hogy ő is azon járna, mint

a varjú. De megijede az ártán, és futni és ríni

kezde. Megláták a pórok, hogy a farkas az

ártánra hágott volna, és elhagyák a szántást, és

környülvevék a farkast, és hurogatni kezdék

őtet, és pálcákkal ütni, és szekercékkel és

kövekkel hagyigálni, annyéra, hogy ugyan jól

verve csak alég mehetne el. És elmenvén talála

egy rókára. Az kérdenyi kezdé, mondván: "Mi

dolog, farkas uram? Amint én eszembe veszem,

nem jól költ kölesed. Bizony igen

megszaka­dazott a subád. Igen kidöllyedett a

két szömed." Felelé nyegéssel a farkas: "Jó

atyámfia, róka; nem jól jártam! Nem sok híja,

hogy meg nem ölének. Bizony nincsen igazság a

világban." Mondá a róka: "Mint lőn?" Felelé a

farkas: "Nagy dolog ez. Egy igen hegyes orrú

varjú egynyíhány horáig egy szép ártányon üle, és

az oly csendesen hordozá a varjút, és egyet sem

ríva. A szántók is mindnyájan ugyan jó láták, de

egyet sem szólának érötte. Én is kévánkozám

oda, hogy egy szép ártánnak a hátán járhatnék.

De mihelyt reája hágék, úgy kezde az átkozott

disznó ríni, mintha a kést beléverték volna. A

szántók kedig mindnyájan hertelen egybefutának

és környülvévének, és pálcákkal igen kínálának, és

szekercékkel és kövekkel igen meg­hagyigálának.

Kelle az Istennek, hogy nem maradék oda.

Lássad ez okaért, én ídes atyámfia, róka, ha ez

igazság. A varjú napestig mind rajta jár a

disznókon, és senki egyet sem szól érötte, senki

nem hurogatja, sem hagyigálja. Engemet kedig

mindjárást meg akarának ölni. Maga jól tudod,

mely igen jámbor és ártatlan vagyok." Mondá a

róka: "Bezzeg igen magagondolatlan vagy! Nem

hallottad-é közmondásba: Agg ebet nem illeti a

hintószekér. Ki ördeg vitt reá, hogy kívántad a

hintót? Maga sem az apád, sem a jobb apád

soha nem járt hintóba."

 

 

 

A varjú meg a juh

 

Egy varjú eleget évén mulatni röpüle. És midőn

bokorról kőszálra és kőszálról örög fára ment

volna, láta végre egy juhot a pázsiton legelni. És

oda röpülvén, a juhnak a hátára száll. És midőn

sokáig ott forgatta és teregötte volna magát,

vágni kezdé az orrával a juhnak a hátát. És

midőn sokáig gyötrötte volna és ide s tova

kergötte volna, mondá a szegény juh: "Mért nem

hagysz békét? Mit vétöttem én tenéked?

Gondolnád meg, hogy egy szegény ártatlan juh

vagyok. Miért nem mégy amoda ama komondorra?

Szebb és simább annak a háta." Mondá a varjú:

"Vaj, balgatog állat! Te tanítasz-é engemet?

Nem tudod-é a varjúknak hosszú életét, hogy

szinte kilencszáz esztendeig élhet egyik. Én igen

vén vagyok, és jól tudom, mit kelljen művelnem.

Kemén a komondornak a háta, és a szőre igen

sima. Nem jó ott ülni, mert igen hamar elcsúszni

róla. A te hátad kedig széles és igen jó lágy."

Mondá a juh: "Bátor legyen így! De ha énnékem

is olyan fogaim volnának, mint a komondornak,

nemigen gyönyörködnél a hátamon ülni, noha lágy;

de ha Isten így akarta, ottan ülj veszteg."

  

 

A bolha és a teve

 

Egy balha eluná magát egy helyen, és mondá:

"Rossz dolog csak egy helyen lakni. Bizony én is

idegen földre megyek, és országokat akarok

látni." Látá kedig, hogy az áros emberek a

tevékről egy gazdánál leraknák marhájokat, hogy

ott nyugodnának, és reggel ismeg utokra

mennének. Elméne ez okaért a balha, és a szőres

farmentringbe bújék, és ott hallgata. Mikoron

kedig más országba jöttének volna a letételnek

helyére, kibújék a balha a farmentringből, és

leszekelék a földre, és mondá a tevének: "Ím,

leszekelem, hogy tovább ne nehezítselek meg;

mert eddig is nagy terhedre voltam tenéked."

Mosologni kezde a teve, és mondá: "Aminthogy

annak előtte nem terhöltél engemet, azonképpen

mostan is nem könnyebbítöttél. Egy énnékem, ha

farkam alatt lész, akár nem, te marcana féreg."

 

 

A  szamár és az oroszlán

 

Egy szamár az úton járván, talála egy oroszlánra.

És az oroszlán előtt hánni és dicsírni kezdé

magát. És monda az oroszlánnak: "Jere velem a

hegy tetejére, és ott megmutatom tenéked, mint

féljenek tőlem mind a mezői vadak." Mosologni

kezde az oroszlán, és mondá: "Ottan menjünk

föl." Midőn az okaért felmentenek volna a

hegyre, az oroszlán mellé álla a szamár, és

nagyon kezde szamár módra ordítani. Mikoron

azt hallották volna a rókák és nyulak, igen

kezdének menni és futni. Mondá a szamár az

oroszlánnak: "Látod-é, mint ijedtek meg

mindnyájan ezek, és mint futnak el?" Mondá az

oroszlán: "Nem csoda ez énnékem, hogy

elfutnak. Mert oly rettenetes szavad vagyon,

hogy azt meghallván, ennenmagam is elfutottam

volna, ha nem tudtam volna azelőtt, hogy szamár

légy. De müvelhogy tudtam, kicsoda légy, nem

gondolok ordításoddal."

 

 

 

 

Az oroszlán meg a majom

 

Az időben, mikoron az erős oroszlány királlyá

tévé magát, hogy a több négylábú lelkes

állatokon uralkodnék, jó hírnevet akara magának

szörzeni az ő királyi birodalmának a kezdetiben,

és eskivéssel fogadást tőn, hogy ennek utána

elhadná a kegyetlenséget, és vérontástól

megoltalmazná magát, meg sem sértené a lelkes

állatokból egyiket is; hogy ugyan ártatlanul

akarna élni.

Egy idő múlva erősen kezde bánkódni az ő

fogadása miatt, miérthogy meg nem másolhatja

vala természetit, és okot kezde gondolni, melyből

és mely miatt ismeg hozzájok férkőzhetnék, és

megehetnék bennek. És midőn egyik lelkes állatot

elejbe hítta volna, titkon megkérdi vala azt, mit

ítílne az ő leheletiről? Bidös volna-é, avagy nem?

Midőn a lelkes állat ezt felelé, hogy büdes volna:

ottan hozzákapván, megszakasztja vala azt, és

megészi vala. Ha kedig felelé, hogy nem volna

büdes, így is megölé és megövé. Végre megkérdé

a majmot, ha büdes volna a szája, avagy nem.

És a majom felelé: "Nem büdes - úgymond -,

hanem jeles és nemes illatja vagyon, mint egy

jeles fahének és szekf?nek, és mintha

temjéneztenek volna." Gyönyörködék az oroszlán

a majomnak feleletiben, és akkoron nem bántá,

hanem békösséggel elbocsátá.

Midőn egynyíhány nap elmúlt volna, eszébe juta

az oroszlánnak a majom, és müvelhogy okkal

hozzája férne, ravaszságból beteggé téve magát.

És midőn a doktorok és az orvosok meglátták és

megítélték volna a vizeletét, és megtapogatták

volna az első lábán a pulzust, megismerék, hogy

semmi nyavalyája volna. És azt adák tanácsul

néki, hogy gyönge étellel élne, és könnyen

emésztő állatokat ennék, és ismeg vidámságot

venne. Mondá ez okaért az oroszlán: "Igen

ehetném majomhúst, mert azt még nem

kóstoltam." Ottan elkülde, és elhozatá a szegény

majmot, és megövé azt, és nem használa a

szegény majomnak, hogy annak előtte

hízelködésből dicsírte vala az oroszlánnak

leheletét, mostan kedig semmit nem vétett vala

ellene.

 

 

 

A béka meg az ökör

 

Egy igen szép és kevér öker morál vala a szép

zöld pázsiton. Ezt látván a béka, magában kezde

mondani: "Bizony szép és nagy állat ez! De

mindezáltal én is lehetnék olyan nagy és

temérdek, mert ráncos és rettes a bőrem. Ha ez

okaért megtartom lélegzetemet, és felfúvom

magamat, én is oly nagy lehetek, mint ez öker."

És ottan kiterjeszté lábait, és fel kezdé fúni

magát, és naggyá mutatni. Monda kedig az ő

fiainak: "No, mint tetszik, fiaim? Vajon

vagyok-é oly nagy, mint az öker?" Felelének a

fiai: "Kezel sem." Ismeg nagyobban fel kezdé

fúni magát, és ráncos bőrét nyújtani, és mondá:

"No, mint tetszik, fiaim, oly nagy vagyok-é,

mint az öker? Felelének azok: "Még sok héja."

Tehát minden erőt reá vette a béka, és midőn

igen igyeköznék felfuvalkodni, meg kezde a bőre

harsogni és szakadni, és ottan kiomla a béli, és

meghala.

 

 

 

 

 

A nyulak és a békák

 

A nyulak egybegy?lvén, nagy panaszkodást tőnek

enköztek az ő nagy nyomorúságokról. Müvelhogy

őket minden ember kergetné, megverné és

megölné, holott ők senkit nem bántanának,

senkinek kárt se tennének. Öszvetanácskozván ez

okaért azt végezék, hogy tovább nem élnének

olyan nagy nyomorúságban, félelembe és

rettegésbe, hanem mindnyájan egyszersmind

megölnék magokat a vízbe. Elkezdenek ez okaért

mindnyájan egy nagy tóra futni. A békák a

tógáton látván őket odajőni, megijedének tőlek,

és egyszersmind a tóba beszekének. Látván azt

egyik az idősb nyulak közül, kiáltani kezde:

"Álljatok meg, álljatok meg!" És midőn mind

megállottanak volna, megszólítá őket, mondván:

"Jó atyámfiai társoság! Amint én eszembe

vészem, nem egyedül vagyunk mi nyulak olyan

nagy félelembe és rettegésbe. Lám ez lelkes

állatok oly igen megijedének tőlünk nyulaktól,

hogy mindnyájan kétségbeesvén megölék magokat

a vízbe. De mi ne kövessük az ő példájokat,

hanem menjünk haza az erdőbe, és amire az

Isten és a természet elrendelt, arra engedjünk.

Ha megfognak, minem elvetnek bennünk, mint az

ebet avagy a lovat, hanem a királyok és

nagyuraknak és nemeseknek asztalára visznek

minket. A több állatokat peterzselyemmel,

tormával és fokhagymával főzik meg: de minket

ídes mézzel, borssal, szekf?vel és minden drága

füvekkel." Ezt hallván mindnyájan javallák a

tanácsot, és ki-ki mind hazaméne az erdőbe.